Mielőtt megvadult gótok jönnének a házam elé gyújtogatni meg Sisters of Mercy-t bömböltetni, gyorsan leszögezném, hogy valójában semmi bajom a Cure zenéjével, sőt--bár sosem éreztem szükségét nyáron is dupla fekete garbóban grasszálni--a mai napig jól esik, ha néha előkerül a Wish, a Head on the Door, netalántán a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me. Arról sem tehet senki, hogy Smith úgy néz ki, ahogy; az már más kérdés, hogy a folyamatos sminkelés nyilván közrejátszott a dologban. A nyolcvanas évek egyébként is rohadtul kemény lehetett zenészként, minden jel (Ozzy Osbourne, pölö) erre mutat. A Cluster One viszont nem a finomkodásról (lesz) híres, Smith egy Szétküldött Arcú Rocksztár, helye van a listán és punktum.Általában olyanok mennek zenésznek--vagy politikusnak but that's a different story--akik akkora lúzerek, hogy még a képzeletbeli barátaik is utálják őket (copyright Bad Santa), középiskolában a "csodabogár" titulusért is keményen meg kell küzdeniük, a másik nemmel való kommunikáció pedig eleve kizárt. Persze akadnak jóképű, gazdag, kiegyensúlyozott zenészpalánták is, akik élvezetből muzsikálnak, de ők hülyék, mert mindenki tudja, hogy a gitár csajozáshoz kell. Robert Smith esetében az a furcsa, hogy fiatalon még viszonylag fess fiatalembernek számított, és pont a zenei karrier beindulásával alakult át valami lárvaszerűvé. Talán két kiló smink és aktív tokanövesztés nélkül nem tudta volna igazán átérezni a saját dalszövegeit, mindenesetre körülbelül tizenöt évvel ezelőtt érte el azt a szintet, ahonnan már nincs visszaút, ráadásul a kilencvenes évek elején hízni kezdett, de nem ám férfias sörhasat eresztett, hanem amolyan jóllakott óvodást idéző zsírpárnácskákat, ennek következtében a duplatoka mellé valószínűtlen holdvilágképe is lett. Valószínűleg le is tudja venni az arcát, és amikor épp nincs koncert, egy befőttesüvegben tartja az elhasználódott bőrdarabot, miközben megmaradt vigyorgó koponyája elgondolkodva cigarettázik. A 'Lullaby' klipjében még kellett a pókemberes riogatás, ma már az is elég lenne, ha egyszerűen beültetnék egy kisgyerek ágya mellé mesét olvasni, szegény pára kifutna a világból.
Tegyük hozzá, nem ő az egyetlen, aki ilyen sorsra jutott: Morrissey például mostanában úgy néz ki, mint egy nyugdíjas bakter, Mark Knopfler mellől pedig szinte hiányolja az ember az állványos infúziót, esetleg kacsát. Ráadásul utánpótlás is van bőven: Jack és Meg White veszélyesen ugyanoda híznak, ahová Smith annak idején, szóval nem kell félnünk, hogy kifogyunk a témából ebben a rovatban. És tényleg, ennek semmi köze a zenéhez; vannak ronda emberek, akik kurva jó dolgokat csinálnak, de ettől még rondák. A randaság pedig csak nagyon ritkán hallatszik át a zenén. Úgyhogy megyek is, meghallgatom a 'Six Different Ways'-t.SZAR
01 Robert Smith
02 Lou Reed
03 Elliott Smith
04 Jarvis Cocker
05 Steven Tyler
06 Bradford Cox
