Mint biztosan nyilvánvaló, a tegnapi Madonna-koncerten sem voltunk ott. Miért is lettünk volna, egyrészt kurva drága, másrészt meg annyira nem érdekelnek minket ezek az újabb, szarabb lemezei, se pedig a régebbi, még szarabb lemezei. Viszont azok a lemezei igen, amik a kettő között voltak, és jók. Hogy ezek se maradtak ki igazából, az kiderül fiktív Madonna-beszámolónkból.
Ha magadra valamit is adó zenei portál vagy, akkor egész biztosan publikáltál legalább egy nyúlfarknyi, leheletnyi szarkazmussal árnyalt cikket most tavasszal, amikor Jack White kijött harmadik zenekarával, a The Dead Weather-rel. Mi magunk is szóltunk róla anno, most szólunk róla a megjelent lemez kapcsán is – egy kicsit máshogy.
Lehet művészkedve nyöszörögni baljósan experimentális alapokra, de a szívfájdalom nem túl bonyolult dolog, ahogy az igazán szomorú zenék sem. A bánat muzikális interpretációjához mindössze három akkord és patetikus dallamvezetés kell, ezt mindenki tudja; Charlie Fink is, aki egyszerre kesereg filmen és lemezen. Mi most utóbbi kapcsán próbáljuk nem elsírni magunkat.