Ezeknek nem -- Metallica helyett

Nagy meglepetésemre nem a Metallica hívott fel, hogy énekelni kellene, és nem már jó előre, hanem a szervezők, és csak egy nappal a koncert előtt. Mégpedig egy nagyon ijedt hangú titkárnő ébresztett reggel mobilon, akivel igyekeztem chandleri telefonos flörtbe keveredni, de nem sikerült, mert villámgyorsan átadta az igazgatót. Ő zaklatottan azt mondta, hogy a Rammstein ajánlott minket, ugyanis be kellene ugrani a Metallica helyett, mennyibe kerülne ezúttal csak négy zenész? Mivel elég sürgősnek tűnt a dolog, megneveztem az első eszembe jutó elmondhatatlanul nagy összeget; az igazgató alkudozni próbált, de hát csak négy zenész kell, érvelt, én viszont azt feleltem, oké, akkor épp annyival több, amennyivel jobban felbaszott ezzel így kora reggel, vagy tőlem persze kereshetnek mást is. Ekkor összetört és a sírással küszködve mesélte, hogy Lars Ulrich megtudta: a koncert egyik látogatója tavaly letöltött egy számot a Death Magnetic-ről, és ez kivágta nála a biztosítékot. "Nem bazmeg, ezeknek nem játszunk!", mennydörögte az igazgatónak a telefonba. "Elmeséltem James-nek is, és annyira megrázta, hogy megint iszik, lehet, hogy állni se tud majd holnapra! A majomembert meg be kellett zárjuk, mert őrjöng. Menjenek a picsába az egész rohadt tolvaj közönséggel együtt!", csapta le végül. És hát így mégis mit csináljunk? tárta szét a karját az igazgató (a telefonon is átjött, olyan szélesen). Érzelmes története annyira meghatott, hogy persze elvállaltam a bulit. James Hetfield szerepét ugyan ki ne akarná eljátszani, James Hetfield az egyik legkúlabb figura, akit gitárral a mikrofon előtt alakítani lehet, kurva jó lesz ez még a CV-mben.

Rohammunkában szedtük össze a csapatot a másnapi bulira, míg az igazgató a színpaddal, hanggal és fényekkel foglalkozott. Kirk Hammett szerepére Gorcsevet kértem fel, hiszen ő amúgy is oldszkúl trash-gitárosként kezdte, és kicsit kopaszodik is, egy göndör parókával még a kivetítőn se lehet majd észrevenni. A dobokhoz Samat Stivoktep barátomat hívtam, az E Projekt és az Ice Cream Men macedón vendégdobosát, aki régen szintén sok Metallicát hallgatott. A basszussal bajban voltunk; végül az állatkertből kértünk kölcsön egy megtermettebb gorillát, hogy majd ráadunk egy parókát meg egy térdgatyát, meg a nyakába egy basszusgitárt, kurvára élvezni fogja. Röviden vitatkoztunk a setlistről és hasonlókról az igazgatóval: én tolni akartam a 'Loverman'-t meg a 'St. Anger'-t is, de azt mondták, ezek helyére befér két Death Magnetic-szám is, és azokat muszáj. Ahhoz viszont ragaszkodtunk, hogy a gorilla nyakába négyhúros basszust rakjunk, a négynél több húros basszusgitár buziság, jelentettük ki egy emberként, akkor hívják Elton John kísérőzenekarát. Ebbe végül belementek, így 14-én, míg a két szerencsétlen előzenekar szenvedett a Puskásban, mi a sminkben ültünk, és azon röhögtünk, hogy én még csak nem is hallottam a Death Magnetic-et, Samat már évek óta csak Allman Brothers-t játszik, Gorcsev az egyetlen, aki még mindig tudja rendesen a 'Master of Puppets'-t. De hát profik vagyunk, ez nem akadályoz minket semmiben. Egy segítőnk majd folyamatosan keresi a YouTube-on a videókat és adja be nekem a fülesbe, én meg eljátszom őket, ez volt a tervünk.

Különben is olyan kurva mindegy, gondoltam, amíg felmentünk végül fél 9 után valamivel. Már Martin Gore-éknak is elmondtam, hogy a Puskásba különösen kétféle ember megy koncertre, azok, akiknek teljesen mindegy, milyen, mert úgyis csak csillogó szemmel tudják nézni fiatalkoruk trash-alapító kultúrhéroszait, és azok, akiknek megint csak kurvára mindegy, mert úgyis csak annyit fognak elmondani, hogy szar a Death Magnetic és szar volt a hangosítás. Na jó, a Metallica esetében esetleg lesz egy harmadik csoport is, akiknek szintén teljesen mindegy, milyen, hiszen már a Stefánián berúgnak, mint az állat, és semmire sem fognak emlékezni. Tökéletesen irreleváns, releváns-e a Metallica ma vagy a St. Anger lemez óta, a legkevésbé sem számít, melyik 'Unforgiven'-eket játsszuk vagy nem játsszuk el. Egy Metallica-koncert Magyarországon csak és kizárólag a prekoncepciókról szól, magának a zenekarnak maximum 1% marad.

Ennek megfelelően igazából poénra vettük az egészet. Samat állandóan csúszott, különösen a lábdobokkal, szerintem én se játszottam teljesen pontosan a fülembe YouTube-ozott videókat (a szövegeket felírtuk a színpad padlójára, igazából azért kellett ide-oda mászkálni néha, hogy megkeressem a következő versszakot), és hatalmas felháborodással vettem észre később, hogy csak kicserélték a gorilla basszusgitárját a buzi öthúrosra. Ezért nagyon megfingatom az igazgatót, gondoltam. Akárcsak a Rammstein-koncertnél, itt is a pózolást élveztük a legjobban: előző este végignéztem jó néhány koncertvideót és interjú-részletet Hetfielddel, nem is csak azért, hogy a koncerten hitelesek legyenek a beállásaim, hanem hogy úgy általában, mint a Föld összes férfiának kéne, tanuljak tőle egy kis kúlt, és mivel tudtam, hogy a kivetítők révén ez lesz a show legláthatóbb eleme, tényleg fontosnak is tartottam. És azért csak beleraktunk a setlistbe olyanokat, mint a 'Fade to Black', minden idők egyik legjobb Metallica-száma, amiben alig 4-5 téma van, vagy a 'Creeping Death', rögtön nyitónak, azzal a céllal, hogy mindenki dőljön el jobbra-balra, és ne baszakodjanak azon, hogy egyáltalán játszunk bármit a fekete lemezről, amivel egyébként szerintem kurvára semmi baj nincsen, na jó, na jó, az 'Unforgiven' azért túlzás lett volna, ezt én is belátom. Viszont Hetfield énekével igyekeztem játszani kicsit, csak az előző este videónézés közben megint megittam fél üveg viszkit, hogy hiteles legyek, és sokszor inkább Tom Waits felé ment a hang, nem Hetfield felé.

Mikor a végén a technikusok lehúzták az elköszönőszövegemet, amiben viccesen bejelentettem, hogy a Load és a Reload után most a trilógia befejező darabján, a Downloadon dolgozunk, végleg elegem lett a kibaszott igazgatóból. A ráadás után mérgesen basztam rá az ajtót, mi a faszom ez itt az öthúrossal a gorilla nyakában, meg hogy lehúzzák a legjobb poént, amit az estére ki bírtam találni -- de a mérgem azonnal elpárolgott, mikor megláttam, hogy James Hetfield mégis eljött, és ott ül egy üveg Jack Daniels társaságában. Az igazgatónak már el kellett mennie haza, mondta, de ő szívesen marad: úgy döntött, ha már újra iszik, kipróbálja, milyen velünk inni, azt hallotta, nagyon fasza. Rögtön hozzátette, hogy nehogy elkezdjünk a zenéről beszélni, és én is csak egyetérteni tudtam: egy Metallica-koncert után az utolsó dolog, amit bárki el fog kezdeni, az a zenéről beszélés. Szóval gyorsan visszavitettük a gorillátaz állatkertbe, Gorcsevet és Samatot meg nem kell kétszer kérni, ha inni kell, pláne, ha Hetfielddel, úgyhogy míg a háborgó közönség eloszlott, mi sorban végeztük ki a Jack Daniels-eket, és nagy álmom teljesült be azzal, hogy maga James Hetfield mutatta be, hogyan kell hiperkúl módon berúgni. Ezért még az igazgatónak is hajlandó vagyok részben megbocsátani, aki azóta is csak telefonon mer velem beszélni; de kurvára remélem, betartja az ígéretét, hogy az elképzelhetetlenül nagy összeget 30 napon belül utalják. Jamesszel jó barátságban váltunk el, megpróbáltam azt is megtudni, igaz-e, hogy őt igazából Nick Nolte játssza, de úgy tett, mintha nem értette volna. Hajnalban aztán a SYMA-csarnok tetejéről szedtek le minket a tűzoltók, mert James mindenképp fel akart mászni valahová, és az volt a legközelebb. "Olcsó poén ez, James," mondtam neki már akkor is, de ragaszkodott hozzá, hogy ez metál. Hát jó, akkor legyen ez metál, egyeztem bele, és már másztunk is. Többre nem emlékszem.

 

(Régebbi fiktív koncertbeszámolóinkat (és egyéb fiktív dolgainkat) itten lehet áttekinteni, igazán érdemes, mert kurva jók.)