Stabil alibi - 2010 első felének legjobb lemezei

10. Toro Y Moi: Causers of This

A tavalyi aranyélet idénre aranyér lett, állapítottuk meg nemrég az öcsémmel, és hát a kétezerkilences chillwave-vonal is egyre inkább tűnik valami szülinapi bohóc által felfújt, spániel alakú lufinak, mintsem igazán komoly mozgalomnak. Chazwick Bundick (csúf egy név) ráadásul nem is a leginnovatívabb mind közül, mégis van valami megfoghatatlan báj abban, ahogy teljesen jelentéktelen témákat effektez szarrá, míg végül valami leheletfinom massza lesz belőle. Az év másik felében előreláthatólag érkezik egy második LP is.

9. Uffie: Sex Dreams and Denim Jeans

Szerintem Uffie zenéjével az égadta világon semmi baj nincs, sőt, egy olyan előadótól, aki évekig szenvedett egy nyamvadt LP-vel, egyáltalán nem vártam volna ennyire friss és szórakoztató albumot. A sokszor epigonként citált Kesha például tízszer idegesítőbb, ráadásul a számai is szarok. Uffie igazából csak akkor zavar, ha rapbetétekkel próbálkozik - bár imidzsének az elbaszott flow fontos eleme elvileg - egyébként meg simán veri a közönséges partiribancok mezőnyének nagy részét, még akkor is, ha ő sem különbözik azoktól a csajoktól, akiket bekólázva hárman rántanak meg a vécében.

8. Owen Pallett: Heartland

Annak idején A- osztályzattal lelkendeztem ezért a lemezért máshol, amit utólag kicsit megbántam, hiszen valóban igazi kis remekműről van szó, de azért távolról sem annyira elsöprő és magával ragadó, hogy évek múltán is erről beszéljünk. A borzasztóan tehetséges kanadai srác első, saját neve alatt megjelent lemeze  (a Final Fantasy nem meglepő módon jogi problémákba ütközött) hosszas tanulmányozást igényel, viszont az idei év egyik legcsodálatosabb nyitódalával indít. Nehéz album, de megéri, ha valakinek van rá ideje.

7. Tobacco: Maniac Meat

Tom Fec valószínűleg egész életében ugyanazt a három hangot modulálta mindenféle analóg cuccokon, de kit érdekel, ha konzekvensen kurva jó. A Black Moth Super Rainbow frontemberének projektje a maga kitekert dallamaival és szürreális szövegeivel szinte alig különbözik az anyazenekartól - talán kicsit sulykosabbak az alapok. Két dalban maga Beck is felbukkan, de ettől függetlenül is tök jól működik az egész önparodisztikus acid-őrület.

6. Stornoway: Beachcomber's Windowsill

Ezek az oxfordi kölykök korosztályuknak fityiszt mutatva elképesztően bájos és ártatlan pasztorális folkdalokkal hódítják meg a szíveket; a Fleet Foxes persze egyből beugrik, de azt hiszem, a Stornoway egy kicsit még náluk is jobb - frissebb, kevésbé merengős hangulatok, árnyalatnyival kevesebb manírosság. A Beachcomber's Windowsill tipikusan az a lemez, amivel egyáltalán nem kell foglalkozni, de pár év múlva is szívesen meghallgatjuk majd, ha éppen belebotlunk.

5. Dum Dum Girls: I Will Be

A Dee Dee Penny (Kirsten Gundred) egyszemélyes projektjeként indult kaliforniai csajbanda sem csinál semmi különöset, egyszerűen hozza a mostanában iszonyú trendi lo-fi nosztalgiát, a Ronettes és a többiek mézédes dallamaival - viszont idén eddig ők csinálták a legjobban, az embernek kedve lenne bepattanni egy nyitott tetejű Corvette volánja mögé és tövig nyomni a gázt, miközben ez a lemez szól. A magam részéről semmi bajom a sémákkal és egyáltalán nem kell, hogy valami innovatív vagy progresszív legyen. Elég, ha jó. Ez jó.

4. Laura Marling: I Speak Because I Can

Mindig elmondom, hogy Laura Marling a remek, Alas I Cannot Swim c. debütlemeze után hozzájárult a tavalyi év egyik legszebb albumához is, hiszen Charlie Fink a szakításukról írta a First Days of Spring-et (amiről itt írtunk). Sajnos az az igazság, hogy Marling kisasszony bezony sokkal jobb dalszerző, mint amilyen volt barátja bármikor lesz, a második lemeze pedig igazi kis gyöngyszem, pedig a lány még mindig csak húszéves, mégis elképesztően érett dalszerző. Rá érdemes lesz figyelni, mert a sztárok farvizén evickélve csendben a következő évtized egyik legjobbja lehet.

3. The Tallest Man on Earth: The Wild Hunt

Kristian Matsson svéd, de nyoma sincs benne a sztereotipikus skandináv hűvösségnek: egy gitár, szívhez szóló, keserédesen férfias dalok, Dylan-féle nazális tónus (mégis sokkal kevésbé idegesítő az öregnél), nem is kell több. Ezt a műfajt nagyon könnyű elcseszni mindenféle felesleges művészkedéssel, de ő páratlan természetességgel oldja meg, hogy ne aludjunk el valahol a közepén. És ez az utolsó folklemez a listán, becsszó.

2. Tame Impala: Innerspeaker

Amikor tavaly nyáron Gabriella Cilmi-interjút csináltam, megkérdeztem, melyik a kedvenc zenekara, erre ő mondott valamit, amit sem ott, sem később, a szinte használhatatlan felvételt hallgatva nem értettem. Fél évnek kellett eltelnie, hogy az ausztrál pszichedelikus rockzenekar megdöbbentően erős bemutatkozását hallgatva a homlokomra csapjak: a Tame Impala volt az. Persze nem csak a kiscsajok szeretik, valahol iszonyú sok benne a dög, a hetvenes évek rockbandáinak szőrös-szúrós férfiassága, sok-sok emlékezetes dallal és persze örvénylő, bugyborékoló effektek tömkelegével. Nem dönt le a lábunkról, de eddig az év második legjobb debütálása.

1. Marina and the Diamonds: The Family Jewels

Mert az első egyértelműen Marina Lambrini Diamantis színes-szagos bemutatkozása. A görög származású dalszerző-énekesnő nevét tavaly nyáron hallottam először, kitől mástól, mint Déri Zsolttól, aki már akkor megmondta, hogy idén nagyot fog robbantani. És lőn - a tavalyi Crown Jewels EP visszafogottabb balladáihoz képest kapunk egy szinte követhetetlenül eklektikus, mégsem széttartó lemezt, számtalan slágerrel és sok-sok utalással olyan előadókra, mint Kate Bush - mostanában ez szinte kötelező - vagy Hazel O'Connor. Ellie Goulding elbújhat, mert bizony a nyomába sem ér.

(A lista természetesen nem szerkesztőségi konszenzus eredménye - olyan nálunk nincs.)