Amikor először hallottam róluk, akkor nem gondoltam volna, hogy lehet jó rockzenét csinálni basszusgitár nélkül, spanyolgitárral, dobbal és szintivel. Hát megmutatták, hogy lehet— meg azt, hogy kell is. Már csak a felállás miatt is különböznek a többségtől, és persze nem tekinthetünk el González dalszerzői egyéniségétől se, ami bár a szólólemezei esetében itt-ott halványulni látszik, ha valamire ráérez, akkor nincs megállás. Elias Araya dobos és Tobias Winterkorn billentyűs pedig tökéletes partner a keresetlen hangvételű, fesztelen zenélésben.
A monotónia, a folyamatzenei jelleg és a barátságos énekhang a legfőbb karakterisztikusságai a Junipnak. Az utóbbit nem kell magyarázni azoknak, akik hallották már José Gonzalez orgánumát — akik meg nem, azoknak meg itt az ideje. Az első két jellemző viszont kevésbé egyértelmű. Ez a monotónia kicsit más, mint az elektronikus zenék esetében: az akkordmeneteknek és a dobolásnak van egyfajta repetitív jellege; néha az az érzésem, mintha egy loopból állna az egész dal (Biztos a lemezzáró 'Loops' se véletlenül kapta ezt a címet, hehe.). A folyamatzene is másképp valósul meg a Junipnál, mint azoknál, akiknél ezt a jelzőt előszeretettel használjuk. Eszünkbe juthat Lajkó Félixnél "minden egyes hang művészi megformálása", a Sigur Rós esetében mint az 'álomszerűség' kifejeződése vagy a free jazz 'szerkesztési elve' is. Noha az 'At the Door' c. dalban érezhető a jazzes jelleg a hosszas billentyű-improvizációban, a Rope and Summit egészét azért nem ez uralja. Szóval folyamatzene ez, de úgy, mintha az lett volna, hogy "Bementünk a stúdióba, zenélgettünk: ez a végeredmény". "Csak természetesen", "be cool"—mondhatnák a srácok—"csak semmi feszengés". Örömzenélés ez, ha úgy vesszük, és ha lehet ennek a kifejezésnek pozitív kicsengése a J. D. Isolated koncertje után. Azért a Junip esetében ne gondoljon az ember nagy vidámkodásra vagy arra, hogy ne lenne 'mély' vagy 'komoly' a hangvétel bizonyos esetekben. Az előző EP-n a 'Black Refuge' és az 'Official' egyenesen emelkedett; a 'Chugga Chugga' melankóliáját a 'Loops' menti át a Rope and Summitra. A Black Refuge könnyedebb hangütésű dalainak párhuzamait pedig a 'Rope and Summit' és a 'Far Away' jelentik. Ami előzmény nélküli az idei albumon, az a már említett, jazzes billentyűkkel operáló 'At the Door', ami persze hibátlanul illik a Junip folyamzenei világába.
Tiszta gitár és énekhang, lendületes dobolás és szintivel megoldott basszus (meg persze sok minden más) — ezek a srácok nem hivalkodnak, hanem csak zenélnek. Közvetlen, keresetlen, sodró és repetitív jellegű dalokat, egyiket a másik után, aztán meglátják, hogy beragad-e az emberek lejátszójába vagy sem. Nekem egy jó darabig "akadt" a lemez.
