Az ember rettenetesen nehéz helyzetbe kerül, ha egy olyan lemezről kell írnia, amit nála vettek fel, pláne, ha olyasféle zenéről van szó, amit általában nem is szeret. Szögezzük le előre: a Music for Porn kurva jó, és aki mást gondol, az egy szar kis köcsög.

Először is: a Cluster One már akkor is támogatta a magyar szobazenét, amikor magyar szobazene még nem is volt, ezért aztán ki tudná hitelesebben megmondani, mint mi, hogy ez jó? Nyilván senki. Most pl. azt mondjuk meg, mivel értünk egyet teljesen.

Senkinek ne legyen kétsége, hogy ha egy Stratovarius típusú bandából kiválik egy tag (ráadásul pont ő), és csinál egy "bandát" a rendkívül fantáziadús Symfonia név alatt, majd debüt albumának a borzalmasan fostos In Paradisum címet adja, hogy akkor mi van. Gyakorló bulémiásoknak soha többet nem kell felsérteni a torkukat, az van. Értem én, hogy himnikus szimfónikus power metal, de ez a WoW-függő, recskás kezű szerencsétlen elf-ekkel álmodó kis nyomiknak készült, komolyzenei kliséket teljesen összemicsurinozó fantáziátlan, keresett, modoros izé... No de kérem.

Ha Coverdale és sleppje új lemezt csinál, az igazán valid kérdés nem a milyen, hanem a miért. Hát bazmeg azért, mert olyanok, mint a kiábrándult, gépies vendéglátós zenészek. Csinálom amihez értek, már 30 éve, rutinból. Amúgy nagyon izlésesen odarakott, zeneileg kifogástalan stílusgyakorlat, de minek. Időutazáshoz, zoknistoppoláshoz, házibuli végén a hazaküldéshez legfeljebb. Olyan szakadt farmerban dauerolt hajjal a tengerparton lassítva futós. Asszem ők a hard rock Wham-je, most már ezt is egyértelművé tették, nem csak azt, hogy hogy az öthúros basszusgitár az buziság.

Rég vártam már lemezre ennyire, talán mert rég nem vagyok rajongója semminek, de az új Subiról tudtam, hogy érdekes lesz. Hát. Érdekes. Mondjuk a járt utat járatlanra nem cserélik, de mindenesere letisztogatják maguknak, ami komoly fejlődés. Kicsit mintha 10 évet öregedtek volna, kevesebb a vadhajtás, a kapkodás, a csapongás, több a líra és főleg: több a koncepció. Megmutatják, hogy 4 percben is meg tudják oldani a feladatot, 3-4 témából, és ez nagyon jól áll nekik. Persze hálistennek van sikoltozva hörgős darálós grindcore is...

Ahogy már mi magunk is előre vártuk és jeleztük, a napokban terv szerint megjelent Jamie Hince és Alison Mosshart, azaz a The Kills Blood Pressures névre keresztelt negyedik lemeze. Bár a Cluster One-nál mi általában leszarjuk az aktualitást, ezt a megjelenést azért mi sem hagyhatjuk néhány azonnali szó nélkül.

Ha a pamlagon hanyattfekve, könnyekkel küszködve, leszedálva, és rendkívül elhagyatottan épp kanonizálok (ez gyakori), és jó pszichológusként te megkérdezed, Kedves Olvasó, hogy akarok-e róla beszélni... azt mondom: Nem. Én erről nem akarok beszélni. Kikérem magamnak, hogy ilyen dolgokról szót ejtsek. Nincs az a whiskey mennyiség, ami kompenzálná az időt, amit erre pazarolok, vagy neadjisten nem csak a róla való beszédre, de magának az albumnak a meghallgatására.

Már kétségbeestünk, mégis ki kéne írjon az új Radioheadről, mikor az öreg fiktív L. Cohen megoldotta a problémánkat, és maga keresett meg, hogy erről neki van mondanivalója, tessék. Olvasd el, mit gondol a King of Limbs-ről kedvenc fiktív buddhista zenészlegendánk.

A Cluster One nem balfaszságból marad le mindenről, nálunk kifejezett koncepció a megkésettség, hiszen ki tudna bármi érdekeset mondani bármiről, amiről éppen abban a pillanatban próbál mindenki más érdekeset mondani. Az idő nekünk dolgozik, mi pedig neki; most éppen megpróbáljuk megmutatni ezt az egész hazai szobazene-színteret anélkül, hogy megmagyaráznánk. Letölthető kontent!

Az Anna & the Barbies első lemezéről nem írtunk két éve, szerintem ennek ők is jobban örülnek. A másodikról viszont írunk most, mert ugyan a Gyáva forradalmár sem váltja meg a magyar rockzenét, de azért kettőnél több teljesen jó szám van rajta, ráadásul Annáék élőben is borzasztó viccesek. Lemezről és lemezbemutató koncertről, jó pár hónap késéssel (de leszarjuk).

Mert ugye nem hallgattam én mindig elektronikát (Scooter nem számít!). Volt, hogy direkt, önérzetesen, agresszíven és pro-rakkendroll nem hallgattam, később simán azért, mert  nem mozdított bennem semmit. Zenei műveltségem várfalainak foltozgatása közben azonban lépten-nyomon belebotlok, ahogy tettem nemrég a méltán hírhedt Postal Service-szel is. Azóta agresszíven hallgatok elektronikát.

Preferált zeneszerzőnk ezúttal kivételesen (és szerencséjére) nem halálosan aranyos plüssnyúllá változott; sőt, igazából át sem változott, csak van egy hasonló című zongoradarabja.

Unalmas lenne újra mentegetőzéssel kezdeni, a vak is látja, hogy megint nem írunk, szóval be lehet fogni. Az Egyik Szerző sebtiben összekopipésztel egy listát, majd előrelátóan kellemes ünnepeket kíván.

Művészeti tanácsadónk, hf Buthu Wuthu Geyhdeyh sajnos annyira elfoglalt - legújabb regényét fejezi be éppen -, hogy ezúttal kénytelenek voltunk mi magunk leírni, mit gondolunk a Deerhunter új albumáról. Pontosan tudtuk, mennyire kilátástalan feladat lenne BWG utánozhatatlan megközelítési stratégiáit írásban reprodukálni, így olyasvalakinek adtuk a feladatot, akinek egyáltalában nincsenek ilyenek. Nekem.

A hétvégi stábtalálkozónk során többször is elhangzott, hogy mostanában rendre mentegetőzéssel indítjuk a cikkeinket; mivel a szép sormintát nincs szívünk megszakítani, ez most sem lesz másképp. Tavalyelőtt valamiért nem írtunk a School of Seven Bells megkapóan szép bemutatkozásáról, pedig az Alpinisms az év legerősebb lemezei közé tartozott. Nos, a folytatás még jobb.