Ez a paranoia 2010-ben - hihetünk-e egy post-punkból indult szimbolista industrial art-rock zenekarnak. Avagy ezt villantotta másodszorra a mindig életvidám These New Puritans.

Az mindig örömteli dolog, ha az ember szívének kedves zenekar újra összeáll. Én szeretem a Blurt, ezért örömkönnyeket hullajtottam, mikor megtudtam, hogy Damon Albarn zeneipari mágnás és Graham Coxon főállású geek fátylat borít a múltra és újra megszeretik egymást.

A szegedi Quattro-X [kétbites gyökerek] hallat magáról ezen a héten. Műfaji meghatározásra teszünk halvány és önámító kísérletet, és együtt keressük a titkos összetevőt (a Szent Pengetőt vagy a Barna Hangot), amitől igazán jó lesz egy punk-rock-metál. Na jó, közben sörözünk és káromkodunk is, baszki.

A Ben Goldwasser és Andrew VanWyngarden alkotta MGMT debütlemeze, az Oracular Spectacular pont időben jelent meg ahhoz, hogy a brooklyni duó is felkapaszkodhasson a szaksajtó által egekig magasztalt, az általános vélekedés szerint az indie-szcénát újradefiniáló amerikai zenekarok szekerére, és persze besöpörjön mindenféle lényeges és lényegtelen díjakat. A folytatással kapcsolatban elég érdekes dolgokat ígérgettek, úgyhogy kíváncsiak voltunk, a levegőbe beszéltek-e.

Mint azt nagyon jól tudjuk, egy rohadt paradicsom megrohasztja az egész kibaszott kosarat, és ez most sincs másképp. Nem hagyhattuk tovább a közízlés ilyen szisztematikus rombolását, a fiatalság felelőtlen alkoholizmusba taszítását és a zenei hangok használatának ilyen arcátlan félreértelmezését. Mi is részt akarunk venni benne.

Shakirát szeretjük, sok popkultúráról szóló elméletünket bizonyítja (és BWG is mindig kiáll mellette), de az tény, hogy még soha életében nem csinált olyan nagylemezt, amire nyugodt szívvel lehetne mondani, hogy jó. Most sem.

Bár már jó pár hónap eltelt az új Kiss lemez megjelenése óta, több okból is beszélnünk kell róla. Egyrészt, mert a Kiss olyan nagyon röhejes, hogy nehéz nem megállni egy kis kuncogásra, másrészt viszont olyan nagyon része a rock-történelemnek, hogy kikerülhetetlen. De főleg azért, mert jönnek hozzánk (május 28, Papp László Sportaréna), amire már réges-rég nem volt példa.

Egy jó halom más dolog között az is nagyon jó Regina Spektorban, hogy bőven lehet róla írni, mert sokszor tényleg olyan dolgokat csinál, amik szinte elektromos hatásfokkal gerjesztik a sok-sok okos mondanivalót. Ugyanakkor kicsit pont ezért keserű a szám, mikor a 2009-es, nem kicsit várt új lemezről, a Farról kell gondolkodni: relatíve nincs sok írnivaló ugyanis - mintha a Far nem mondana eleget hozzá.

Amit a Slayerről érdemes tudni, azzal még Eric Cartman is tisztában van, amikor deklarálja, hogy a hippik kiirtásának egyetlen eszköze a klasszikus 'Raining Blood'. Mikor új lemezük jelenik meg, nem várod el, hogy ennél továbblépjenek.  Mert a Slayertől csak azt várod, amit az Algopyrintől is. Nem kell vele kísérletezgetni, bevált, működik, és kibaszottul hatékony. Letépi a szemöldököd.

Senkit nem hat meg, ha megjelenik egy új WASP lemez, mégis beszélnünk kell róla, mert kanonizációs problémákat vet fel. És a Lawless-jelenség amúgy is jó ürügy a röhögésre, illetve újabb bizonyítéka, miért kell majdnem teljes egészében törölni a '80-as éveket a kollektív emlékezetből. De a végén azért engesztelődünk, mert emberek vagyunk mi is.

Lehet művészkedve nyöszörögni baljósan experimentális alapokra, de a szívfájdalom nem túl bonyolult dolog, ahogy az igazán szomorú zenék sem. A bánat muzikális interpretációjához mindössze három akkord és patetikus dallamvezetés kell, ezt mindenki tudja; Charlie Fink is, aki egyszerre kesereg filmen és lemezen. Mi most utóbbi kapcsán próbáljuk nem elsírni magunkat.

Bumfordi brit iparosok helyett nagyképű jenki művészpalánták és elszállt szakállas neohippik diktálják a legfrissebb zenei trendeket, úgyhogy csóró Albionnak mostanra alig maradt mutogatni valója. Az egyik utolsó akcióhős most szólólemezzel jelentkezik.  

Mivel a Belle & Sebastian valószínűleg idén sem ad ki új nagylemezt, kerestünk helyette két másikat.

Hiszen mi tagadás, a harapós, szerződésektől és koncertektől beállt zenei menedzserek korában a 'szép zene' kifejezése és kategóriája igencsak vesztett régi hiteléből, amivel e helyről is egy mindenképpen értékes ellenpéldával szeretnék vitatkozni: önnön megingott hitemet adta vissza a Death Cab For Cutie, legfőképp 2005-ös szép zenéjük, a Plans.