Lemez
Kicsi vár, kicsi művészet (Deerhunter: Microcastle)
Még tavaly adtuk oda művészeti tanácsadónknak, hf Buthu Wuthu Geyhdeyh-nek a Deerhunter Microcastle c. lemezét, írná meg, mint a Cryptograms-ról is, hol van ebben a művészet. BWG elfoglalt ember, fáradhatatlanul írja műveit annak ellenére, hogy azok nem jelennek meg; ezért tartott neki ilyen sokáig Bradford Cox-ék lemeze.
Mocskosul gyönyörű (Black Lips: 200 Million Thousand)
Kedvenc hányós-hugyozós atlantai garázszenekarunk
két évvel az emberes arcbarúgással felérő Good Bad Not Evil után
elkészült ötödik stúdiólemezével is, ami megint úgy mutat fityiszt mindennek és
mindenkinek, hogy közben egy pillanatra sem veszi komolyan magát. Az év eddigi
legszórakoztatóbb lemeze.
A mocsok minimál (The Kills: No Wow)
Régebbi elmélkedéseink, miszerint a vérbeli, igazán dögös rokkendroll valahol mindig határos a minimállal újabb acélbiztos referenciára talált a napokban: a csalfán, cinkos kikacsintással No Wow-nak keresztelt, 2005-ös Kills-lemez ugyanis igazából egy nagyon nagy wow, senki ne engedje magát megtéveszteni.
She's no fun any more? (Pink: Funhouse)
Én eddig azt hittem, szeretem Pinket, így meghallgattam az új lemezt. Ekkor egy ideig azt hittem, annyira mégsem szeretem, így tovább hallgattam, és most megint azt hiszem, hogy szeretem.
A dög (Woven Hand: Ten Stones)
A Woven Hand az egyik legjobb zene, ami ma van, úgy a világban általában. Ez a lemez pedig, amit ma este Bécsben is ráengednek a közönségre, nekem személyesen a kedvencem tőlük. Lemezkritika, azért ilyen későn, mert duzzogunk, hogy most nem jönnek Pestre, és így büntetjük őket.
Mindentől messze (Chumbawamba: The Boy Bands Have Won)
A zene és a politika nagyon ritkán képes együtt olyasvalamit alkotni, ami nem szar. Ha egy zenekar új lemezének borítóján rögtön a fogyasztói társadalom feslett kultúráját bíráló kiáltvánnyal találjuk szembe magunkat, hajlamosak vagyunk a hasunkat fogva kacagni és hagyni az egészet a picsába. A Chumbawamba esetében azonban kivételt kell tennünk. Koncert november 16-án az A38 Hajón!
dEUS misereatur (dEUS: Vantage Point)
Október 7-én Bécsben játszott az egyik legjobb európai rock- és koncertzenekar, az antwerpeni dEUS. Mi ugyan nem voltunk ott, de hátha a figyelmetlen olvasónak úgy tűnik az első mondatból, és elolvassa ezt a megkésett lemezkritikát.
Másnapos időutazás (Keane: Perfect Symmetry)
A kétezres évek közepének Nagy Brit Zenei Robbanása többek közt a Keane néhol kifejezetten kellemes klimpírozását is a felszínre dobta, a zenekar pedig okosan manőverezve még a jóval kevésbé slágeres második lemezt is túlélte presztízsveszteség nélkül. A harmadik albumon az angol trió úgy vált irányt, hogy közben nem is, az eredmény egy meglehetősen jellegtelen produkció, viszont a Perfect Symmetry még így is a Langyos Brit Popzenei Hét csúcspontja, ami elég szomorú.
Az elveszett kisfiú (Travis: Ode to J. Smith)
A félreértések elkerülése végett leszögeznénk, hogy a Langyos Brit Popzenei Hét célja alapvetően nem a fikázás és a flegma vállvonogatás. A hiba nem a mi készülékünkben van: a helyzet az, hogy a műfaj tökéletesen semmitmondó lemezeket termel mostanában. Vannak persze üde színfoltok is, mai írásunk tárgya azonban nem tartozik közéjük.
Halálian tudatos (Danny Elfman: Corpse Bride soundtrack)
Az (ön)tudatos zenehallgatás jegyében arról gondolkodunk, mennyit is tehet hozzá a zene a képhez, szűkítve a kört, egy egészen zseniális zene egy egészen haláli filmhez: Miért ugyanolyan jó nézni és hallgatni a Halott Menyasszonyt?
Dobom a labdát (Jim Noir: Jim Noir)
"If you don't give my football back/I'm gonna get my dad on you" -- szólt a dal, a ClusterOne pedig nem játssza a gonosz szomszéd szerepét és szépen visszadobja a focilabdát a kisfiúnak, aki második lemezével eleve lehetetlen küldetést próbál sikerrel abszolválni.
Túl könnyű, túl egyszerű (Black Kids: Partie Traumatic)
Górcső alá vettük a pofátlanul fiatal floridai üdvöskék debütlemezét, hogy bebizonyítsuk: ahol hype van, ott mindig bűzlik valami. Egye meg a fene azt a gyanakvó fajtánkat; világraszóló svindli helyett egy perfekt poplemezt találtunk, mégsincs kedvünk a plafonig ugrálni örömünkben. És mi a helyzet a két kiskutyával?
Zajártalmatlanság (Fuck Buttons: Street Horrrsing)
Egy lemez, aminek a végighallgatásához kötélidegzet kell, persze csak ha odafigyelünk. De kell-e egyáltalán odafigyelni a Fuck Buttons lemezére? A Szerző megpróbálta, nem mindig sikerült.
A világ legkúlabb lemeze
Most már aztán tényleg, ma este egy olyan lemez a Popművészetben, amit nagyon jó ismerni. Elég kevés az olyan lemez, amire az ember minden körülmények közt jó szívvel tudja mondani, hogy beletenné minden idők 10-20-50 legjobbja közé, de a Transformer biztosan ilyen. Várj, újrakezdem, minden cikk így kezdődik a Transformerről.
Attól, hogy szarul szól, még nem lesz jó (Tapes 'n Tapes: Walk It Off)
Lehet a trágya hangzás tudatos művészi koncepció? Kellenek még egyáltalán jó dalok a befutáshoz? Miért fizet valaki stúdióidőt, ha ugyanazt akár egy szigeteletlen pincében is felvehetné? Választ keresünk.
A kellemes is lehet jó (Bishop Allen: Grrr...)
Na ma aztán igazán aktuális egy olyan lemez,
ami kicsit sem akar bántani minket, ráadásul a szürkeállományunkat sem
dolgoztatja meg. Két new york-i srác harmadik albuma a foci és a digitális
világvége kontextusában.
Őrület, de van benne rendszer (Current 93: Birth Canal Blues)
David Tibet kétségkívül egy kibaszott őrült. Current 93 nevű, változó összetételű kommunájával évtizedek óta gyártja az egészen meglepő zenéket, és ennyi idő és lemez után, na meg az imidzse ellenére is képes arra, hogy az ember azt mondja a 2008-as, legutóbbi EP-re: hát ez kurva jó.
Ránk van bízva (Animal Collective: Merriweather Post Pavilion)
Mert lehet arról beszélni, hogy engem nem érdekelnek mindenféle szarrá hájpolt, amcsi hülyegyerekek, meg egyébként is, ha egy zenekart a Pitchfork ennyire fényez, ott valami nagyon bűzlik, de az az igazság, hogy az Animal Collective most már tényleg megkerülhetetlen.
Beszéljünk a halálról (Chad VanGaalen: Soft Airplane)
November a halál hónapja, amit mi annyira komolyan vettünk, hogy alig írtunk, így olvasóink zavartalanul elmélkedhettek az elmúlásról. Most viszont megtörjük a csendet és egy olyan előadó új lemezét vesszük górcső alá, aki miatt a kanadaiaknak végre nem kell hivatalosan is bocsánatot kérniük.
Perspektívák (30Y: No. 4)
Aki az indulás óta figyelemmel kíséri a Cluster One munkásságát, okkal gondolhatja úgy, hogy egy új 30Y-lemez megjelenése számunkra nem egyéb, mint remek alkalom a gunyoros fikázásra és pár bölcsészlányos poén újbóli elsütésére. Jelen esetben ezektől eltekintünk, egyrészt mert nem szeretnénk túl kiszámíthatóvá válni, másrészt mert a No. 4 végső soron nem is érdemel ilyen bánásmódot.
David Sitek monnyon le (Scarlett Johansson: Anywhere I Lay My Head)
Fogalmam sem volt eddig, ki az a David Sitek, és ezért még nyilván megfizetek; de az biztos, hogy nagyrészt ő a felelős, amiért Scarlett Johansson Tom Waits-lemeze olyan, amilyen. Azaz nem jó. Röviden.
Inkább a foci (The Verve: Forth)
A hétvégi konferenciázás miatt négynaposra szűkített Langyos Brit Popzenei Hét igazi csemegével búcsúzik az olvasóktól: a zárónapon a Verve visszatérő lemezét mutatjuk be. Előre szólunk, nem lesz valami vidám dolog.
Én és a metál 1: Serj Tankian, Elect the Dead; Paradise Lost, Draconian Times
Amióta nem dohányzom, sokkal több durva zenét hallgatok nagyon hangosan, és arra vágyom magamban, bár lehetne még hangosabb és még durvább. A metálhoz való viszonyomat pedig meglepetésszerűen az 1995-ös Paradise Lost-lemezen keresztül definiálom: most Serj Tankian szólójáról is ezen keresztül mondok véleményt.
Kimerülő kutyaól (Oasis: Dig Out Your Soul)
A mindig kedves és bohó Gallagher-fivérek megint összehordtak egy lemezre való új dalt, a maszterelésnél ráküldtek az egészre némi kórust és visszhangot, a végeredményt pedig szép, színes borítóba csomagolták. Hipp-hopp, itt az új Oasis.
Kockás ingben, angyalhangon (Fleet Foxes: Fleet Foxes)
Tenyerünket előre dörzsölve, gonosz félmosollyal az arcunkon meghallgattuk, miről blogol a tapló nyugati blogger. Eredmény: mire kimondhattuk volna, hogy "többszólamú vokál", rádöbbentünk hogy jól bevált konfliktuskereső stratégiáink valahogy befuccsolnak a seattle-i ötösfogat debütalbumának kapcsán. Fáj kimondani, de ez az év egyik legjobb lemeze. Kritika.
Rejtett Rakenroll (The Vines: Melodia)
Van egy srác, legyen a neve mondjuk Craig Nicholls. Áltsulis matekfüzetének hátoldalán gyöngybetűkkel díszelegnek a "Nirvana" és a "Beatles" szavak. Csinál egy bandát a haverokkal, ami -- döbbenet -- éppen erre a két zenekarra hasonlít a legjobban. Eddig a pontig valószínűleg sokan magukra ismerhetnek a leírásból, csak annyi a tré, hogy a Vines tényleg megcsinálta a nagy dobást. Pech.
Megy valahová: Coldplay 2008, Viva La Vida or Death and All His Friends
Igen, a Coldplay tényleg kurvára elszállt magától, ezt senki nem vitatja. Ugyanakkor addig teljesen felesleges ezt a szemükre hányni, amíg a Viva La Vida-hoz hasonló albumokat hoznak össze. Attól, mert sznob és híres, még lehet jó, ugyebár.
Bármi lehet (Einstürzende Neubauten: Alles Wieder Offen)
Már két hónapja hallgatom a ma esti A38-as koncertre készülve az új Einstürzende-lemezt, és röviden csak annyit tudok mondani: az Einstürzendét nézni kell, hallgatni szinte fölösleges.
Kibaszottul művészi (Deerhunter: Cryptograms)
Úgy ítéltük meg, a Deerhunter agyba-főbe dicsért lemezének értékelésére egyes-egyedül művészeti szaktanácsadónk, hf Buthu Wuthu Geyhdeyh alkalmas: ennyire művészi lemezhez csak az szólhat értelmesen hozzá, akinek élete különben is a művészet körül forog. Nagy nehezen meggyőztük, hogy rövid időre hagyjon fel a regényírással, amivel mostanában foglalkozik, és nyilatkoztasson ki. Nagy meglepetésünkre megtette.
Szakadtseggű rock'n'rollt a népnek! (The Raw Tribe)
Amióta Axl Rose úgy döntött, hogy eleget keresett és ideje meghízni, eltűnt a toplistákról az igazi szakadtseggű cali 'fuckin' forniai rock'n'roll. Vannak persze mutációk és formációk, mint a Velvet Revolver, de olyan ez, mint az exfeleség új ruhája -- engem már nem érint meg.
