Védekezhetnék, hogy miért hallgatok én 'psych-pop'-nak kategorizált izét, de fölösleges lenne. Az eat me! zenéjére véletlenül bukkantam, és a derült égből villámcsapás hirtelenségével le is döntött lábamról, nincs mit szépíteni ezen. A napokban aztán fogtam magam (és még egy embert) és meghallgattam őket élőben is.

José González nevét a legtöbben néhány híressé vált feldolgozáshoz vagy az (egyáltalán nem rossz értelemben vett) egy szál gitáros prüntyögéshez kötik. Akik jobban képben vannak, azok tudják, hogy van egy Junip nevű zenekara is. Nos, ez a trió a 2005-ös Black Refuge után idén egy újabb EP-t adott ki Rope and Summit címmel, amit nyáron turné, ősszel nagylemez követ.

Hú, bazmeg, na végre visszaértem a Kiss-turnéról, az európai ág lezárultával egyszerűen már muszáj volt megszöknm. Hát akkor most elmondom, hogy is volt az, mi történt Gene Simmonsszal igazából Pesten, és miért kellett nekem mennem velük őt helyettesíteni egész Európában. De kurva meleg van.

Nem írunk, na. Nincs mit tagadni; a szerencsésebbek dugnak, a kevésbé szerencsések isznak, a legnagyobb lúzerek pedig dolgoznak, hogy legalább a kurvákat meg a piát ki tudják fizetni. Mivel az elmúlt hat hónap még a szokásosnál is kevesebb tradicionális lemezkritikát hozott, megpróbáljuk kicsit behozni a lemaradást. Hajtás után az elmúlt hat hónap legjobbjai.

Az E Sávok és a Cluster One töretlenül halad a világuralom felé, ezért hogy meg ne ijedjetek ettől, az eheti Final Cute-adag után egy rövid időre szünetet tartunk ebben a projektben. Addig viszont: az egyetlen mód, ahogy sose gondoltad volna, hogy el lehet játszani a 'Gunner's Dream'-et.

Mint nyilván sejtettétek, a Metallica-koncerten is mi játszottunk valójában. Nem lehetett észrevenni, mi? Elmeséljük, miért.

Komolyan, eddig a Final Cut negyedik számával, a 'Hero's Return'-nel volt a legtöbb bajunk, hogy hogy tegyük vidámabbá. De az E Sávok ezen is felülemelkedett, és még itt is legalább félsikert aratott.

A Barabás Lőrinc Eklektric 2009-ben kiadta a Tricket, amire nem mondhatjuk, hogy nem a zenekar igazi arcát mutatja. Igaz, nem teljesen úgy, mint a Ladal, de eklektikusan, groove-osan és elszállósan. Még arról is meggyőznek, hogy a jazz és az elektronikus zenék vegyítése nem feltétlenül hülye dolog.

Őszintén mondom, kezd komolyan idegesíteni a tempó, amit Jack White egymagában diktál a rockzene biznisznek úgy 2005 óta: a White Stripes Get Behind Me Satan-ja óta ugyanis nem múlt el év, hogy ez a nagyorrú, sápadt detroiti figura ne adott volna ki legalább egy lemezt - egész pontosan 5 év alatt 6 lemezt 3 zenekarral. A legaktuálisabbat harangozza be az új Dead Weather videó, a 'Die By the Drop'.

Anyák napja szép ünnep, tényleg mindenki hívja fel az édesanyját ma és/vagy állítson be egy csokor virággal minimum, mi is ezt tesszük. Viszont ha már az anyáknál tartunk, zenei téren valamire fel kell hívjuk a figyelmeteket ezzel kapcsolatban.