Langyos Brit Popzenei Hét
Inkább a foci (The Verve: Forth)
A hétvégi konferenciázás miatt négynaposra szűkített Langyos Brit Popzenei Hét igazi csemegével búcsúzik az olvasóktól: a zárónapon a Verve visszatérő lemezét mutatjuk be. Előre szólunk, nem lesz valami vidám dolog.
Az elveszett kisfiú (Travis: Ode to J. Smith)
A félreértések elkerülése végett leszögeznénk, hogy a Langyos Brit Popzenei Hét célja alapvetően nem a fikázás és a flegma vállvonogatás. A hiba nem a mi készülékünkben van: a helyzet az, hogy a műfaj tökéletesen semmitmondó lemezeket termel mostanában. Vannak persze üde színfoltok is, mai írásunk tárgya azonban nem tartozik közéjük.
Éljen a Langyos Brit Popzene!
Mint tudjuk, október a tudatos zenehallgatás hónapja, ezen felbuzdulva a Szerző ünnepélyesen megnyitja a Langyos Brit Popzenei Hetet. Vigyázat: túlcsorduló romantika és hülye akcentusok!
Másnapos időutazás (Keane: Perfect Symmetry)
A kétezres évek közepének Nagy Brit Zenei Robbanása többek közt a Keane néhol kifejezetten kellemes klimpírozását is a felszínre dobta, a zenekar pedig okosan manőverezve még a jóval kevésbé slágeres második lemezt is túlélte presztízsveszteség nélkül. A harmadik albumon az angol trió úgy vált irányt, hogy közben nem is, az eredmény egy meglehetősen jellegtelen produkció, viszont a Perfect Symmetry még így is a Langyos Brit Popzenei Hét csúcspontja, ami elég szomorú.
Kimerülő kutyaól (Oasis: Dig Out Your Soul)
A mindig kedves és bohó Gallagher-fivérek megint összehordtak egy lemezre való új dalt, a maszterelésnél ráküldtek az egészre némi kórust és visszhangot, a végeredményt pedig szép, színes borítóba csomagolták. Hipp-hopp, itt az új Oasis.
1
