A kétezres évek közepének Nagy Brit Zenei Robbanása többek közt a Keane néhol kifejezetten kellemes klimpírozását is a felszínre dobta, a zenekar pedig okosan manőverezve még a jóval kevésbé slágeres második lemezt is túlélte presztízsveszteség nélkül. A harmadik albumon az angol trió úgy vált irányt, hogy közben nem is, az eredmény egy meglehetősen jellegtelen produkció, viszont a Perfect Symmetry még így is a Langyos Brit Popzenei Hét csúcspontja, ami elég szomorú.