Ante mortem exhumálás D-dúrban

2007. 12. 10.

Ahhoz, hogy Tom Waitset feltámasszuk, előbb meg kell ölni. És ami minden igyekezete ellenére sem sikerül neki évtizedek óta, az nem sikerült a session-zenészeknek sem az A38-on. Tom Waitset nem lehet csak úgy megölni.

Tom Waits tribute az A38-on. Javában élő és alkotó zenész apropóján tribute koncertet csinálni mondanom sem kell milyen halva született ötlet, vagy legalábbis nem elegáns, vagy legalábbis mi értelme... Mesterien kiterveltem, hogy nagyszerűen érzem majd magam, utána meg írok egy indexesen fanyalgó cikket, amiben leleplezem a haknizó vasárnapi zenészek dilettantizmusát, pengellérre állítom a félresikerült utánzást, a zsenialitás dehonesztálását. De rábasztam a sündörgésre.

Az első a priori problémámat az okozta, hogy vajon az életmű melyik szegmensére lesz kihegyezve a pörformansz, a whiskeys poharába bólogató mindenkit elhagyott, és mindenkitől elhagyatott bárzongorista, esetleg a 'Whistlin' Past the Graveyard' fékevesztett jazz-blues-rock-ja, vagy a 'God's Away on Business' teljesen agyament kakofóniája fog dominálni. Aztán a nyitó '16 Shells' úgy vágott állcsúcson, hogy minden kételyemet félretéve konstatáltam - itt ma blues-rock csapatás lesz. A következő 'Walkin' Spanish' feszesített rock adatpációja csak tovább erősített ebben, hiába jött a 'Chocolate Jesus' a bendzsósan, fémesen pengő-pergő gitárokkal, és a Kiss Tibi megafonjával, utána tovább sorjáztak a tempós koncert-nóták. Meggyőződésem, hogy a 'Rain Dogs' nem szólt így előtte sosem, legalábbis lemezen biztosan nem - az alapvetően is leütésekre hegyezett lüktető dal háromszor dominánsabb lecsapásokkal, sodró lendülettel, nagyszerűen hangsúlyozott énekdallamokkal konkrétan odavágott, legszívesebben beálltam volna leütni a négyeket. Ennyit a fanyalgásról, basszus. Később azért csak előkerültek más típusú dalok is, a hiperkarmás Frenk egyszál zongorával kapta meg a maga 4 percét a 'Christmas Card' ürügyén. Fura volt a viszonylag magas, tiszta hang, de jobban belegondolva erről inkább hihető, hogy egy minneapolisi kurva narrációja, mint Tom Waits recsegő torkából hallva. Utána a megrázó 'Blue Valentines', két tiszta tónusú gitáron és Ian Siegal énekével; ekkor tűnt fel először, hogy az angol pasi mozgása (mikor épp nincs gitár a nyakában) egy az egyben Joe Cocker - ugyanaz a nagyfeszültséggel sokkolt baromfi-vergődés. Nyilván a zene szellemiségében elfogyasztott whiskey tehet róla, hogy egy órába telt ezt a nyilvánvaló dolgot észrevenni. És ha már itt tartunk, nézzük csak a zenészeket.

Lívius persze jött a hülyeségeivel, mint mindig, kipótolta a magyarul nem beszélő (Jó estet, egessegedre...) frontember interakciós hiányosságait, sőt mikrofont ragadva a 'Down, Down, Down' baszott jól, az 'Ice Cream Man' közepesen fogyaszthatóra sikerült. A Kisstibi szintén szokásosan le volt szedálva, vigyorgott, pengetett, néhányszor énekelt a megafonba, ami egy Tom Waits tribute elengedhetetlen kelléke. Frenk gyakorlatilag minden hangszeren játszott, és nagyjából az ő érdeme, hogy az egész produkció óramű pontossággal sodrott - megdöbbentően együtt volt az egész, ha nem tudnám, hogy csak évente egy koncertre összeálló alkalmi session, azt hittem volna, évek óta folyamatosan játszák ezeket a dalokat együtt, mint egy beépített metronóm csattant minden ugyanabban az ütemben. A Raskolnikov nevű osztráknak nem csak a neve hülye, arculatilag kicsit mintha a Waszlavik és Keith Richards törvénytelen gyereke lenne, tipikusan Szétküldött Arcú Rockzenész, végig egy béna kalapban ülve gitározott, de azt nagyon jól csinálta, sőt néha még énekelt is. Az angol énekes, Ian Siegal viszont nagyon jó választás volt, nem csak azért, mert így volt alkalom röhögve elnyomni a 'Mr. Siegal'-t is. Hálistennek nem erőltette, hogy hasonlítson a vénemberre, a hangja mégis kellően recsegős, de igényes és pontos volt, szemmel láthatóan kurvára élvezte az egészet, minden szerepkényszer és megerőltetés nékül hozta azt, amit tud, és az nagyon profi, nagyon hangulatos volt. Még a szokásos gospel közönségszivatás (gimme an Amen! now gimme a Halleluja!) is jól állt neki. Talán épp ettől volt olyan jó értelemben profi és élvezhető az egész, senki nem feszengett, senki nem koncentrált láthatóan a színpadon, örömzene volt, pár faszi összejött, hogy egy kicsit ne a saját szarjait nyomassa, hanem azokat a dalokat, amiket szeret, és nem kellett semmi másra figyelni - ez messziről szaglott, és átterjedt az amúgy nem túl népes közönségre is.

Ráadásban volt 'Jockey Full of Bourbon' persze, ezúttal zongoraszólóval, és 'Jersey Girl' is (utóbbit személy szerint hanyagoltam volna, de mindegy) hadd ne soroljam, mi minden volt még, inkább azt, hogy mit hiányoltam - nem volt 'Hoist that Rag', 'Tango Till They're Sore', 'Fumblin with the Blues', és a 'Christmas Card' kivételével zongorás szám egyáltalán... de ha minden lett volna, nyilván reggelig maradunk. Összegezve - főleg a fákin rakkmjúzikra koncentráló vérprofi örömzene, néhány meglepő dallal ('Cold Water' 'Strange Weather'), tökéletes hangzás, oldott hangulat, és a végére még berúgni is sikerült. Legközelebb gyertek ti is, azt mondom.

A38 Braindogs Hiperkarma Ian Siegal örömzene Quimby Ripoff Raskolnikov Tom Waits

131974