2007. 12. 21.
Kant után nincs szabadság. Szőkehajú kurvák kibaszott jazzt orgonálnak füstös kocsmákban. Rettenetes.
Az még semmi, hogy Yanni kapcsán úgy kell gondolnunk, hogy jelenleg az egyedüli normális görög zenészek az Aphrodite's Child egykori tagjai; de igazából be kell látni, az úgynevezett igényes zene unalmas, elavult, és pár sznob állaton kívül senkit sem érdekel.
Partitúrahűség, hát persze
Komolyzenei koncertekre járni például mindig hátborzongató érzés -- eleve, amikor meghallom, hogy ez a zene komoly lesz, óhatatlanul is elröhögöm magam, aztán persze az előadás technikai kifinomultsága miatt pár percig úgy érzem, fel kell kötnöm magam, "én sosem fogok tudni így zongorázni"; aztán amikor öt perc után ugyanazt a párszáz éves szart ugyanúgy játsszák, mint ahogy bármikor előtte, és pontosan úgy, ahogy a kibaszott partitúrában van, persze mindig rá kell jönnöm, hogy piszokul nem bírom, amikor egy ilyen hatalmi diskurzust próbálnak rám erőltetni. Hogy tudniillik "én vagyok itt a kibaszott képzett zenészmajom, tudok háromszáznyolcvanas negyedekkel játszani, te csak hallgasd, hulladékarcú", ez azért eléggé kiveri a biztosítékot mindössze pár perc után, mi másként lehetne ezt ép elmével felfogni, mint valami rettenetesen rosszul kivitelezett ironikus gesztusnak?
Persze az egészben az a szörnyű, hogy végsősoron így sem lehet felfogni. Mindig eszembe jut az a pár évvel ezelőtti Csajkovszkij koncert, amikor a Zeneművészeti Nagy K-Betűs Lófasz Igazgatójának Öregarcú Lánya zongorázott, és egész botrányosan -- hallhatóan elfelejtette a fél darabot, és hallhatóan nem tudott improvizálni (ami elég rettenetes, ha már cirka negyven-ötven éve zongorázol), és mindeközben elégedett arccal a páholyból néhány hetvenéves sznob kurva (valószínűleg személyesen Hitlertől kapott) zsidóbőrből készült legyezőkkel biztosította, hogy ne ájuljon el a gyönyörtől. Na ez a félelmetes, nem az új Petőfi rádió.
Szóval végsősoron az egész egy aktuálisan előadott komolyzene egy kibaszott nagy, értelmezhetetlen (ámde partitúrahű) szereptévesztés, még akkor is, ha kortárs darabokat adnak elő; na az tud igazából odabaszni. Régóta tervezem, hogy meghívom ellenségeimet egy Szokolay-operára, akár még egy olyan populárisra is, mint a Vérnász. Még a jegyüket is fizetném, komolyan.
Kitérő: még inni sem lehet
Megfigyeltétek már, hogy jobb kocsmákban általában vagy valami szörnyű spleenes bluest, vagy kőkemény acid jazzt tolnak a pofádba? Órákon át. Nem csoda, hogy az ország igen jelentős része alkoholista, máshogy ezt nem lehet elviselni.
Mert a konkrét a probléma nem azzal van, hogy a helyi jazz-zenészek nem tudnak zenélni, hülyéskedni a nagybőgőn, zongorán, szintetizátoron, akármin. Tudnak. Csak zenét ne írnának. Olyan, mintha az egyébként általunk nagyon kedvelt Roger Waters által elkövetett 'San Tropez'-t kellene hallgatni.
Látszólagos megoldás
Az eddigiekből adódik az első lehetséges megoldás is, persze, ti. menjünk el egy komolyzenei koncertre, és rúgjunk be. (Tekintsünk el attól, hogy ha pillantással ölni lehetne, ez esetben párszázszoros halott lennél még a hangolás közben. Ugye mindenki ismeri a remek sztorit a komolyzenei koncertről, és a japán faszfejről?) Bármilyen meglepő is, ez igazából nem megoldás, és ha nem hiszed el, próbáld meg részegen meghallgatni mondjuk Ravel G-dúr zongoraversenyét, különös tekintettel a második tételre. Vagy sírva fakadsz, vagy inkább átváltasz a Black Sabbath-ra. Egyik sem az a kifejezetten jó kimenetel.
Viccet félretéve, részegen komolyzenét hallgatni azért nem poén, mert részegen az ember legalább valami minimális interakciót szeretni kialakítani a zenével. Jó, ha nincs szöveg, akkor mondjuk az első hegedűs szólamát dúdolni, vagy valami. De azt nem lehet, komolyzenét, bazmeg, hallgassál csöndben, áhitattal, itt művészek vannak, bazmeg, te ne szólj bele, a kibaszott nagy K-betűs művészet nem a tiéd, azt profik csinálják, te csak ülj kussban, a zene nem kommunikáció, mi megcsináljuk, ti hallgatjátok, jó éjt.
A Gould-paradoxon
Abszolút nem meglepő, hogy valaki más is felfigyelt erre az ellentmondásra, sőt, képzett zenész, és humoros arc lévén, meg is próbálta megoldani, ami elég érdekesen sikerült.
Glenn Gould, ugye, igazi régivágású faszfej, aki egyébként az egyetlen hallgatható Goldberg-variácók felvételt állította elő (nem is véletlenül hívják Gouldberg-variációknak), valószínűleg rettenetesen utálhatta a Mozart köré szövődött rettenetes átértékelő sznobizmust, ti. aminek során Mozart-darabokat romantikus stílusban adnak elő a neki dukáló klasszicista előadásmód helyett. Ugye ezt felfoghatnánk egyfajta kreatív húzásnak, de igazából Gould fényesen bebizonyítja nekünk kapásból, hogy lófasz: pusztán azért adják elő a romantikus zene előadási módjáit felvonultatva, mert szükség van még pár legyezős vén picsára a páholyban, és Mozart egyébként rettenetes. Gould, ahogy a szakmában (amit mi mélyen lenézünk, persze) annotálják, igazából életének elég jelentős részét töltötte azzal, hogy tökéletesen hallgathatatlanul rossz Mozart-felvételeket állított elő -- mindössze annyi kellett hozzá, hogy korhűen játssza el a kis pöcs Amadeus amúgy nyomorultul szar, tercelős baromságait.
Gould ezzel persze nemcsak arra a visszásságra mutat rá, hogy az ún. komolyzenei előadóművészet konkrétan a sznob köcsögökre hajt (akik minden komolyzenét egy tökéletesen uniformizált, pszeudo-hallgatható formában akarnak hallani, ami mindig ugyanolyan, minden nap ugyanolyan), hanem arra, hogy Mozart tényleg jelentősen túlértékelt, és tényleg, rettenetesen, nyomorultul szar.
És hogy mi az egészben a Gould-paradoxon? Semmi más, minthogy a Gouldberg-variációk viszont az egyetlen hallgatható előadás az amúgy iszonyúan unalmas Bach-darabból. Gondoljatok csak bele, hogy ez mennyi mindent jelent.
Sok-sok téma
Persze az előbbiekben tárgyalt zenei szűklátókörűség és sznobizmus a 'könnyűzenében' is megjelenik, mi sem jobb példa erre, mint a leadben is tárgyalt Yanni művészete. Szemlátomást ma rettenetesen sokan (de legalábbis Yanni és Rick Wakeman) azt gondolják, hogyha bedobnak tizennyolc témát egy öt perces szám során, az isteni revelációként fog hatni az eltompult agyú közönségre (és ez igaz is), és hogy ettől ez valóban hallgatható lesz.
Nyilván, hallgatható is lenne -- ott van például Mike Oldfield Amarok-ja, körülbelül ötvenmillió témával --, de nem az. A fő különbség a remek előadóművész és borzalmas zeneszerző Yanni, valamint a középszar előadóművész és kitűnő zeneszerző Mike Oldfield között, hogy ez utóbbi még akár ötvenmillió témát is képes koherens keretbe fogni; ami egyébként a legkönnyebb dolog lenne az egészben, mindössze csak a rettenetes konzervatóriumban bemagolt hülyeségeket kell elfelejteni. A legszebb példa erre (amit én ismerek, persze) talán az Aphrodite's Child 666 című lemezén található 'All The Seats Were Occupied' című szám.
Mert néha a kohézióhoz elég az, hogy meggondold magad, kitépd a kottafüzetből az utolsó két lapot, és a helyére írd, hogy hülye hang bemondja, all the seats were occupied, utána nagytotálos autentikus zárlat. Hogy időben véget vess a követhetetlen, idióta, balfasz variációknak.
Glenn Gould komolyzene Mike Oldfield Mozart Yanni
131976