Még mindig eldöntetlen a kérdés: vajon Pete Doherty csupán az angol zenei élet ügyeletes fenegyereke, vagy tényleg korszakos jelentőségű figura, akire esetleg évtizedek múltán is emlékezni fogunk?2007. 12. 02.
Még mindig eldöntetlen a kérdés: vajon Pete Doherty csupán az angol zenei élet ügyeletes fenegyereke, vagy tényleg korszakos jelentőségű figura, akire esetleg évtizedek múltán is emlékezni fogunk?
Az első árulkodó jel az ominózus Live8-fellépés volt, Elton John partnereként; fiatal drogos barátunk sokak számára emlékezetessé tette az egyébként langyos és érdektelen, gigantikus Világbéke-maszturbációt. Az utóbbi időben viszont inkább csak a botrányaról és Kate Moss-ról (nem ugyanaz?) hallhattunk, szinte mellékesen viszont megjelent éppen aktuális formációjának új lemeze is.
Nos hát, szerény véleményem szerint Doherty pályafutása eddigi legjobb lemezét tette le az asztalra, beleértve a Libertines-kiadványokat is. A sokak szerint már most zenetörténeti jelentőségű (pfff...) "anyazenekartól" csak pár pofás kis dalra tellett, lemezen sosem nyűgöztek le; nem úgy, mint a Babyshambles. Ez több, mint furcsa, mondhatjuk akár szürreálisnak is, mert az előző lemezük, a Down in Albion még a "hallgathatatlan fos" kategóriába is csak nagy nehézségek árán férhetne be. (kivétel a 'Fuck Forever'...) Mostanra viszont nagyon jó banda állt össze Doherty mögött, úgy látszik, a drogfüggőségéből adódó problémák miatti folytonos tagcserék egész jót tettek a zenekarnak. Mintha nem is ugyanaz a Babyshambles játszana a lemezen, amelynek az énekese nem is olyan régen még elfelejtett megjelenni saját koncertjén, majd a "What do they want? Blood?" -költői kérdéssel felelt a dolog miértjét firtató kérdésre.
Egy dolgot semmiképpen sem állíthatunk a 'Shotter's Nation' ötven percéről: azt, hogy akár egy másodperce is eredeti lenne. Benne van ebben kérem szépen az elmúlt fél évszázad szinte egész brit popzenéje, Kinks, Clash, Smiths, Jam, Stranglers és még sorolhatnám, de minek. Mutasson nekem valaki olyan ma felkapott brit zenét, ami nem pofátlan (vagy éppen erőtlen) koppintás a szigetország gazdag zenetörténetének valamely jelentős zenekaráról. Ennek az albumnak éppen abban rejlik az ereje, hogy--sok zenei szakíró kedvenc fordulatával élve--organikus egésszé olvasztja a sok-sok különböző hatást, Doherty pedig, ha nem is kiemelkedően jó dalszerző, elmondható, hogy tényleg különleges hanggal bír. Kellemes, meleg (nem úgy) orgánuma teljesen idegen a mostanság dívó, agresszív, osztályharcos fiatal brit zenekarok harapós, dühösen köpködő ugatásától.
Az első kislemezdal, a 'Delivery', azon kívül, hogy rögtön szembetűnnek a Clash -és Kinks hatások, még nem ígér revelációt. Ez elmondható az album első három számáról is: dögös kis angol zene, semmi több. Már éppen beleunna az ember, amikor jön az 'UnBiloTitled' meglepően szívhez szóló balladája (kicsit a Blur 'This is a Low' c. számát idézi) és innen kezdődik csak el igazán a lemez. A 'Side of the Road' úgy indul, mintha Kinks lenne, aztán átmegy punkba. A második klipes szám, a 'French Dog Blues' igazi Motown-hangzású basszussal nyit, aztán Doherty végtelenül egyszerű és aranyos kis dalt fabrikál belőle. Számomra a lemez abszolút csúcspontja a 'There She Goes', ami annyira hangulatosan sanzonos, hogy az ember legszívesebben rögtön rohanna valami lepukkant, füstös-pókhálós, félhomályos kis bárba, hogy kiöntse a szívét az első útjába kerülő sorstársnak. Remélem, sokan rátalálnak erre a számra, amikor a híres-neves La's dalt keresik a neten...:-) A 'Deft Left Hand' néhol talán még a Beatlest is megidézi, és ebben is ott az a -szerencsére- egész lemezre jellemző játékosság a basszustémában. Egyébként ettől -is- jó a Babyshambles: sokszor úgy tűnik, mintha a következő pillanatban szétesne a zene, aztán kiderül, hogy ők egyszerűen így játszanak.
A lemezt záró 'Lost Art of Murder' romantikus lassúja után érdemes szusszanni egyet és elgondolkodni a bevezetőben feltett kérdésen. Nem mondom, hogy legendásan jó, vagy zseniális lenne ez a lemez, de mindenképpen egy olyan alkotó egyéniséget mutat, aki igenis képes jó zenét írni, ha éppen úgy tartja kedve és nincs kiütve. Meg vagyok róla győződve, hogy Doherty ennél kétszer jobbat is ki tud majd rázni a kisujjából, ha túléli az elkövetkező évtizedet. Nagyon régen láttam ilyen karizmatikus előadót, van benne valami, ami kiemeli a mezőnyből. Ha van olyan hülye, és fiatalon kikészíti magát, ezzel a közepes életművel is legendává válhat, de ha a nehezebb utat választja, és sokáig alkot, akkor is van rá esélye. Úgy legyen.
babyshambles pete doherty Shotters Nation
131975