Aki nagyon figyelt, a Duna tévé tegnap esti Hiperkarma-koncertfilmjében a 'Lidokain' alatt megpillanthatta a Cluster One egyik szerkesztőjét. De nem ezért volt érdekes.2007. 12. 15.
Aki nagyon figyelt, a Duna tévé tegnap esti Hiperkarma-koncertfilmjében a 'Lidokain' alatt megpillanthatta a Cluster One egyik szerkesztőjét. De nem ezért volt érdekes.
Személyesen és médiumként is mérhetetlenül sajnáljuk, hogy a Hiperkarma az eddig bevált és megunt felállásban és programmal nincs többé. Azt a harmadik lemezt, hogy az készül, és majd ha kész lesz, na akkor--nos, azt már évek óta senki sem hiszi igazán. A két új szám, amit a tavalyi koncerteken kezdtek játszani, az is csak alibi volt. Elég jó alibi ugyan, de hosszú távon lebukós. Az az igazság, hogy minden idétlensége ellenére a pályafutása fénypontján a Hiperkarma az egyik legjobb magyar popzene volt, nem csak a saját generációjában, hanem egyáltalán a magyar popzene történetében.
A Duna tévé tegnap esti koncertfilmje ebből sokat megmutatott, és sok mást nem tudott megmutatni. Mindenesetre hitelesnek hiteles volt, amennyiben teli volt hamis énekkel, beszívott arcokkal, első sorban a vége után pengetőért kiabáló kissráccal. Bérczesi Robi, akiről tudjuk, hogy két éve az egyetlennek tartották, aki jó popdalokat tud írni rockzenekarra, még a régi piros gitárján játszott, piros pólóban, hosszabb hajjal. Eléggé szétesve. Nyomta a 'ki enne meg olyat, amit előtte megöltek' vakert (tényleg szar), elmondta, hogy a 'Mindenki függ' az olyan 'panelekből' áll, amit 'mindenki használ, például a U2' (igen, G-C-ből), és segített Frenknek a 'Purple Rain' végén tökéletesen hamisan salalázni. Bérczesi a modern világ bizonyítéka, hogy Szókratésznak igaza volt, és a művészeknek tényleg halvány fogalmuk sincs, mit csinálnak, és csakis rettenetes hülyeségeket tudnak mondani róla. Ezzel együtt is szemléltették, mennyivel jobbak ezek a számok koncerten, mint a lemezeken.
A Hiperkarma mindig is idegesítő volt sokaknak, egy-két év után unalmas még többeknek, de az azért akkor is igaz, hogy az első lemez annyira megdöbbentően telibe talált poétikus-világfájdalmas popzene, hogy kicsit mindenki akart ilyet írni fiatalkorában; a második lemezen meg annyira agyament hangszerelési, dinamikai és dalszerzési ötletek vannak, amilyenek egyszerűen nem szoktak lenni ebben a zenében. Ne hülyéskedjünk azzal, hogy 'alternatív' meg ilyenek--a Hiperkarma hatalmas mainstream act volt, én sosem voltam olyan koncerten, ami ne lett volna tökig telt házas, ahol ne élvezte volna az ember, hogy megint, ugyanazt, megint együtténekelve, megint a gimisek mögé szorulva meghallgathatja. És jegyezzük meg, az, hogy gimis lányok hisztiznek az első sorban egy zenére, az egyáltalán nem baj. Én is csak úgy tudom elképzelni a zeneszerzést, hogy az egyik cél mindenképpen ez. Ha popzenét akarsz csinálni, elsődleges célcsoportod a 16-26 közti lányok kell legyen. A Hiperkarma mindazoknak volt idegesítő, akiknek ez nem sikerült, akik nem szeretik a gimis lányokat, vagy akik menthetetlenül és definíciószerűen utálnak mindent, amit kettőnél több ember hallgat. Azok unták, akik úgy gondolják, valamiféle klasszikus rockzenei elvárásrendszerrel (nem ismételjük magunkat, csinálunk új lemezeket, stb.) kell mérni ezt is. Közben nem. A Hiperkarma legerősebb pontja az volt, amilyen őrületet keltett mindig ugyanazzal.
A tegnapi koncertfilm ugyan még nem mutathatta be azokat az apró változásokat, amik tavaly kezdtek beszivárogni: két új szám is, egy-egy máshogy játszott második gitárszólam helyenként, az eredetileg imprózott szövegek megállapodásai (mondjuk a 'Lidokain' utolsó versszakában mindig 'inkább a kicsike haverod lehetek'), az unalomig játszott dalok struktúrájával és sorrendjével hülyéskedés (a 'Dob+basszus' kiállásába egy egész másik számot játszani, és aztán visszamenni). De ami nekem a 2-3 év Hiperkarma-koncertre járásból leginkább megmaradt, az épp a fix, ismétlődő, végül megszilárdult elemek kialakulása volt. Jó volt hallani, hogy na, megint úgy énekli, mint múltkor a Gödörben, az sokkal jobb, mint a lemezen. Á, megint megvan az 'Amondó'-nak az a dinamikája, ami mindig csak koncerten, és amitől a szövege hirtelen érthetővé válik (nem, nem az van, hogy csak eleget kell szívni). Á, Bérczesi megint kinyírja idióta lalázással és hülye hangsúlyokkal a szövegek súlyát (mert van nekik; igazából tényleg ő írta az utóbbi 5-6 év legjobb magyar szövegeit).
A Hiperkarma-féle popzene arról szól, hogy bár lírikusan a dalban megszólaló 'hang' beszél egy másik egyedinek elképzelt szubjektumhoz, valójában nagyon is közö(n/s)ségi (zárójel, benne perjel, bazmeg, mert ennyire fontos és érdekes dolog ez, ugye) az egész, és ez is szépen benne volt az első soros képekben (melynek során a 'Lidokain' alatt a szemfülesek láthatták a két évvel fiatalabb Jacopót). Amikor az ember nem 'zenét hallgatni' megy koncertre, hanem túlkiabálni a hangosítást, és maga mondani el a szövegeket, átélni azt a szaros zenét, nem csak meghallgatni. Na ez látszik a gimis első soron, és az vesse az első követ, aki nem járt így Kispálra meg minden szirszarra annak idején. Ami közel sem volt olyan ötletes, poétikus, jól megcsinált, mint pályája csúcspontján a Hiperkarma. Ehhez képest pedig tökéletesen érdektelen, hogy Bérczesi hamis vagy nem hamis, hülyeségeket beszél-e közben vagy nem. Hogy Frenk megint elénekli-e az abszurdan komolyan vehetetlen 'Purple Rain'-t (esküszöm, egyszer elmegyek Frenk koncertre, és írok róla). 'Just play the fucking music', az a fő. Ez fog hiányozni nagyon a Hiperkarmában nekem, már amíg nincs, vagy különben hogyha nem lesz már többet. They came and played the fucking music.
Linkek:
Hiperkarma hivatalos
A38 hivatalos
A38 Bérczesi Róbert Duna TV Frenk Hiperkarma
131974