Régóta vártunk rá, most itt van. Anton Corbijn első nagyjátékfilmje Ian Curtis rövidke életéről közel sem tökéletes, mégis megkerülhetetlen.2007. 12. 02.
Régóta vártunk rá, most itt van. Anton Corbijn első nagyjátékfilmje Ian Curtis rövidke életéről közel sem tökéletes, mégis megkerülhetetlen.
Ian Curtis 23 évesen akasztotta fel magát, hátrahagyva egy angol feleséget, egy belga szeretőt, egy kislányt és a zenetörténet egyik legnagyobb hatású bandáját, a Joy Division-t. Mivel a film Deborah Curtis Touching From a Distance c. életrajzi könyve alapján készült, nyilvánvaló, hogy jelen esetben nem maga a zenekar, hanem Curtis és a körülötte élők személyes drámája áll a középpontban. Ez nem is baj; aki Tony Wilson és a Factory Records történetére kíváncsi, nézze meg a 24 Hour Party People-t, annál jobb kordokumentumot keresve sem találni. A Control "csak" egy dráma. Annak viszont nagyon jó--még ha életrajzi filmként nem is annyira állja meg a helyét.
Kezdjük a rosszal, mert abból van kevesebb. Maga a mozi közel 120 perces, de még így sem jut idő rendesen kibontani a sztorit. Főleg az elején érezhető a sietség, az első nagy szerelmen, az elsietett házasságon, a gyereken és a zenekar befutásán tulajdonképpen végigrohan a film, hogy aztán Annik Honoré megjelenésével végre rátaláljon a helyes tempóra. Sam Riley tisztességesen hozza az egyre inkább elbizonytalanodó, introvertált főhős szerepét, viszont--nyilván az időkorlát miatt--a zenekar többi tagjáról szinte semmit nem tudunk, olyanok, mint a papírmasé-figurák. A prímet egyértelműen a női főszereplők viszik: Samantha Morton (Deborah) hitelesen alakítja az elkeseredett, szerelmes háziasszonyt, Alexandra Maria Lara (Annik) pedig szép, okos--és tökéletes bizonyságul szolgál arra, hogy már annak idején is voltak nagyszemű, álmatag művészcsajok, ugyanolyan középszerűek, mint a többi lány, csak több alteros cuccal meg bágyadt suttogással. (Akkoriban a zenekarok körül csoportosultak az ilyenek, manapság a Critical Mass aktivistájaként aktívkodnak.) A Tony Wilsont alakító Craig Parkinson karaktere sincs túlcizellálva, de legalább vicces, ami Toby Kebbell (Rob Gretton) menedzser-figurájáról is elmondható. Ismét leszögezném, hogy ezek a negatívumok csakis abban az esetben számítanak, ha hiteles életrajzi filmként közelítjük meg a Control-t. Nem, nem az.
Viszont Corbijn nagyon hatásosan rendez, ezt mindenki tudja, aki látta az általa készített számtalan legendás videoklip bármelyikét. Természetesen itt is fekete-fehér az egész, a Joy Division zenéjéhez és Curtis szomorú történetéhez egyébként is illik ez a megoldás. Az ember szinte érzi a nyomott, unalmas angol kisvárosi élet kínját, mikor a kamera végigpásztázza a komor téglafalakat. Mindehhez tökéletes soundtrack is párosul, Corbijn nyilván tudja, mikor milyen zene a leghatásosabb. A film legjobb pillanatai közé tartoznak a koncertjelenetek, nagyon dögösen szólnak a jól ismert dalok, ráadásul tényleg a szereplők játszottak a hangszereken. (Riley egyébként is énekes.) A szerelmi szál szép és szomorú is egyben, egyáltalán nem giccses, Corbijn az egész filmre jellemző tiszteletteljes távolságtartással nyúl a tényanyaghoz. Ennek ellenére vannak rendkívül drámai jelenetek is, például Curtis epilepsziás rohamai, vagy maga a végkifejlet, a kislányával a kezében zokogó Deborah Curtis kétségbeesése.
Biztos, hogy lehetett volna sokkal hitelesebb vagy technikásabb filmet is rendezni Ian Curtis életéről, és tény, hogy Corbijn néhol hatásvadász eszközöket használ, de sikerül is hatnia, ami nagy szó egy elsőfilmes rendezőtől, ráadásul éppen eléggé szomorú és megrendítő történetet választott ahhoz, hogy a Control esetleg olyasvalaki számára is élvezhető legyen, aki azt sem tudta eddig, a Joy Division-t eszik-e vagy isszák. Nagyon szép munka.
Anton Corbijn Factory Ian Curtis Joy Division
131978