Tisztázzunk valamit: a Grinderman nem olyan, mint a Birthday Party. De van még egy csomó más dolog is a világon, ami nem olyan, mint a Birthday Party, viszont kurva jó.2007. 12. 04.
Tisztázzunk valamit: a Grinderman nem olyan, mint a Birthday Party. De van még egy csomó más dolog is a világon, ami nem olyan, mint a Birthday Party, viszont kurva jó.
Mikor márciusban megjelent az élénken várt Nick Cave sideproject, a Grinderman lemeze, mindenki rögtön azt mondta, végre egy kis energia, végre egy kis elbaszott, durva hangzás -- végre megint olyan zenét csinál Cave, mint a Birthday Party. Ez több ponton is kikezdhető hülyeség, de valamit azért nagyon mutat: a kontrasztot, és a hallgatói elvárásokat. Sokan vannak, akik a Boatman's Call és a No More Shall We Part óta alig hajlandóak Cave-et hallgatni, és persze mióta elég hosszú az életmű, hogy elő lehessen jönni a szokásos "csak a korai az igazi"-baromságokkal, bőven elő is jönnek vele. A Grinderman jó válasz sok mindenre, amellett, hogy csak úgy magában véve is az egyik legerősebb, legjobb lemez 2007-ben.
Először is, Cave utóbbi éveiben ott volt az energia rendesen, mintegy előkészítésül. Már a (kicsit méltatlanul elfelejtett) Nocturama lemezen beütöttek a Blixa-féle zajgitárok és a lendületes, repetitív minimálbasszusok ('Dead Man in my Bed', 'Baby I'm on Fire'), és aztán az Abbatoir Blues/Lyre of Orpheus duplán megint előjött egy olyasfajta hangszerelt lendület, aminek azért köszönhetünk erőtől duzzadó számokat. Egy promó-interjúban Cave el is mondja, hogy kicsit elege lett viszont a Bad Seeds-munkamódszerből; a Grinderman lendülete kevésbé a Bad Seeds-ben jó ideje védjegyként működő letisztult, egyszerű számokban és azok ütős meghangszerelésében rejlik (ugye, ki hiányzik a Grindermanből? Mick Harvey, nem véletlenül), hanem az igen durva spontaneitásban. Ahogy Blixát sem, Cave-et sem zavarja, hogy nem tud gitározni. És ahogy a Bad Seeds-ben, itt is kell mellé valaki, aki nyilvánvalóan őrült: ezúttal nem Blixa Bargeld, hanem Warren Ellis elmebeteg hegedűs-mandolinos személyében.
Másodszor a hangzásnak lehet, hogy nincs sok köze a Bad Seeds-ben megszokott tisztasághoz és kifinomultsághoz; de a Birthday Party-hoz se sok. Ahol Rowland Howard csak a gitárral és tulajdonképpen kizárólag a torzítással, gerjedéssel, illetve disszonanciákkal csinál szörnyű, nyomasztó, fejbebaszó hangulatot, a Grinderman nagyon tudatosan, előre megfontolt szándékkal tol be effekthegyeket olyan egzotikus hangszerekre, mint a hegedű és a mandolin, aminek nyilván egész más a hatása. A Grinderman-lemez 11 száma közül egyedül a 'No Pussy Blues'-nak van olyan ritmusalapja, ami bármiben is a Birthday Party-ra emlékeztet; a zseniális Martyn P. Casey basszusai inkább saját Bad Seeds-es munkáit idézik, mint Tracy Pew hátrahajolva játszott gyomrozós témáit. A 'No Pussy Blues'-ban a két hangos téma és a dobon a pergő kalapálás-szerű verése talán közelebb áll mondjuk a Junkyard-korabeli Birthday Party-hoz, de azért ez még mindig nagyon jól érezhető távolság.
De amiért leginkább nem olyan a Grinderman, az a szövegek és az éneklés, a dalszerzés itt megjelenő fajtája. Sehol nem találni a Birthday Party szürreális, töredékes, artikulált emberi nyelvből állandóan a kiabálás, sikoltozás, ugatás és egyebek felé kilépő szövegeit és énekét. A Birthday Party-ban sosem voltak ennyire összeálló szövegek. Sosem volt ennyire kialakult, koncepcionális, feszített ének. Volt helyette abszolút kiszámíthatatlanság, ide-oda ugrálás mind a befogadó idegein, mind a szöveg képei, utalásai között, és folyamatos elrugaszkodás mindenféle zenei konvenciótól. A Grindermanben nincs, és őszintén, ez sokkal jobb, mert egy ötvenes Cave közel nem az a csontvázvékony drogos, aki a Birthday Party-ban kiabálja, hogy "insect!! insect!!". Röhejes is lenne, így viszont nem lesz röhejes, kurvára hiteles és tiszteletreméltó lesz, akármilyen vulgáris vagy minimálszöveget vesz elő. Lehet öltönyben is énekelni azt, hogy "nem kapok pinát", és furcsa módon az egészben van valami emelkedett, ami nem csak a stílus eredménye, hanem egy az egyben Cave-ből sugárzik. Ha azt énekelné, hogy "kurva anyád", az is pont így emelkedett maradna, megszűnne puszta obszcenitás lenni, és valami megmagyarázhatatlan jelentést kapna.
A 'No Pussy Blues' remek kezdőpont (nem csoda, hogy az egyik első single-dal volt és először ezt tették közzé a myspace-en annak idején), de ha ez a lemez nem a 'Get It On'-nal kezdődne, egyszerűen lehetetlen lenne, hogy ekkorát üssön. A 'Get It On' mint kezdőszám egyetlen dalba sűrít igazából mindent, ami a Grindermanben jó: azt az embertelenül szarrá torzított mandolinalapot lehetetlen nem szeretni, a basszus hangsúlyozós megdörrenése mellé odatenni a beütéseket hozó zongorát zseniális, és minderre a shakerrel ritmust csinálni olyan egyveleg, ami a legszerényebb alter hallgatóból is kihozza, hogy a tört ritmusra táncolni kezdjen az utcán. Különben is tökéletes zene a Grinderman utcán hallgatni, mert magától visz előre, különösen nagyon hangosan hallgatva.
Vannak viszont a leállások, amikor maradunk csendben, mert valami más következik. A 'Grinderman' kemény reszelése és egyetlen váltása nekem mondjuk kevésnek tűnik, de az 'Electric Alice' hegedűeffektje viszont teljesen meggyőző, és csodaszépen mutatja meg, első lassabb számként a lemezen, hogy szól ez a zenekar lassan (na jó, na jó, van azért ebben a felütős basszusban meg dobban egy kis Birthday Party itt, a 'She's Hit' különösen). A két előző számmal ellentétben itt már határozottan a minimálszövegeknél vagyunk (kulturális utalások mindenféle jazz-zongoristákra ide vagy oda, amiket utána felvesz és folytat a 'Grinderman' dal), és hülye torzított szólóknál. Legközelebb a 'Go Tell the Women'-nél állnak meg, de ott meg a szöveg (és a kiállásokra épített ének és zene a versszak végén) sokkal inkább elviszi a számot. Végül a 'Man in the Moon' jó kis nosztalgikus-biográfiai (ál, persze, de kit érdekel) húrokat penget, és elgondolkodik a hallgató, hogy ugye, ha a lendületet és spontaneitást vettük legnagyobb különbségnek a Bad Seeds-től, akkor ezekben pontosan mi az, ami megkülönbözteti mondjuk az Abbatoir Blues egyes számaitól? A 'Man in the Moon' esetében az égvilágon semmi, hacsak nem a hangszerelés másféle felfogása, az, hogy nem zongorán van ez eljátszva, hanem egy kisebb zajháttér előtti orgona tesz mögé kissé filmesnek is tűnő hátteret.
A lemez többi részében a Grinderman többé-kevésbé következetesen zúz. De ezekből a dalokból sem a Birthday Party helyenként strukturálatlan, vagy éppen teljesen agyament struktúrákra épülő dalai jutnak az ember eszébe. Még a témákról sem. A 'Depth Charge Ethel' ugyan elég hülye téma, de meg sem közelíti a 'Big-Jesus-Thrash-Can'-t; és bár ugyanazzal az egyenletes, megállás nélküli lendülettel megy előre, mint a 'Honey Bee (Let's Fly to Mars)' (van azért ebben egy kis űrfixáció) vagy a záró 'Love Bomb' (feldolgozhatná a Grinderman a Tom Jones-szal elhíresült 'Sex Bomb'-ot is, kíváncsi lennék rá). Kilóg viszont az '(I Don't Need You to) Set Me Free' iszonyatosan kúl, sokkal levegősebb lüktetése és versszak-refrén ellenpontozása: már csak a basszustéma és az éneklés is a Doors-t juttatja az ember eszébe, és ettől ez egy nagyon kellemes csúcspontja lesz a lemeznek. A másik kakukktojás a 'When My Love Comes Down', ahol a hátul sikáló gitárok/mandolinok (akármik is azok) egyenesen a Velvet Undergroundot idézik -- na és persze azért is, mert ez is egy visszafogott lendületű dal, amiben azért a basszus megint csak megy előre kíméletlenül.
A felvett, de ki nem adott dalok remekül mutatják (még egyszer), hogyan és mennyire spontán a Grinderman. Az interneten elég könnyen megtalálható kétlemezes promóverzió második lemezén kapunk mi még Boatman's Call-ra is illő, torzítatlan hegedűvel és zongorával játszott szépséget ('Vortex', nyilvánvalóan szinte helyben imprózott szöveggel), háromnegyedes zongorázósat ('Decoration Day'), még egy Bad Seeds B-side-szerűt tiszta hegedűvel és sok kísérőcinnel ('Rise'). De sokat ne bánkódjunk, ha ez nincs meg (mondjuk a 'Vortex'-et azért lehet sajnálni), a Grinderman-lemez tökéletesen elég és reprezentatív úgy is, ahogy van. Ezek a plusz számok jók persze tovább döntögetni a Grinderman = lendület, zúzás, Birthday Party elméletet, már ha erre szükség lenne még. De igazából nincs. Igazából kicsit még meg is bontanák az állatian húzós és a néha reszelősen/effektesen lelassuló 11 számos egységét.
A Grinderman összehúzott szemöldökű zenekar, fekete-fehér, úgy kíméletlen és kúl, mint mondjuk Clint Eastwood a legjobb pillanataiban. Minden egyéb híreszteléssel ellentétben nem olyan, mint a drogos apokalipszis a Birthday Party-ban; egészen máshogy durva, egészen máshogy lendületes. Ugyanolyan nagy formátumú, mint bármi, amit Cave csinált az utóbbi tíz évben. Ugyanolyan méltóságteljes, hiába a lepukkant dizájn. Ugyanolyan ütős, mert Cave is pont ugyanolyan jól tudja, hogy kell zenét írni. Legfeljebb Ellis meghülyíti kicsit, de hát tudjuk, őrült zenészek Cave-et mindig is nagyon jól tudták befolyásolni. A Grinderman-lemez nem azért jó, mert másmilyen, mint a Bad Seeds mostanában, vagy mert ugyanolyan, mint a Birthday Party régen. Mindettől függetlenül jó. Nagyon jó. They got some words of wisdom, tessék hallgatni. Rájuk.
Linkek:
Grinderman hivatalos
Nick Cave and the Bad Seeds hivatalos
Előzmény:
[Wherefore Art Thou Babyface: Birthday Party és Bad Seeds koncertvideók]
Birthday Party Grinderman Nick Cave Nick Cave and the Bad Seeds
131975