Legutóbb a 90-es években hallgattam Cult-ot, akkor viszont nagyon sokat. Sok Doors-t is hallgattam, meg Danzigot, a Zsim-hangú énekesek korszakában voltam, mint sokan mások is gimis korukban. Egyébként lehet, hogy a Danzigokat is újra kéne hallgatnom. A Cult akkoriban nekünk nagyon jó volt, az Electrictől a Ceremonyig én kurvára imádtam az összeset. Rettenetesen megvolt az a csörgőzős-gitározós hangulata, és mindezzel együtt nem hülye hippi-zene volt, hanem nagyon is tökös rockzene. Meg hát azért az a Sonic Temple-borító, Billy Duffy emblematikusan a Gibson Les Paul-lal, terpeszben és Don Quijote-pengetéssel... Mikor a Metallica előtt játszottak fogalmamsincsmikor, ki is mentünk a Kisstadionhoz kívülről meghallgatni, de hamarabb kezdtek, keveset játszottak, már nagyon berúgtunk, mire odaértünk, tehát igazából nem hallottam én még élőben a Cult-ot.Június végére meg, mikor mentünk a PeCsába meghallgatni, már teljesen el is felejtettem azt a három lemezt is, amit még ismertem, és ezért aztán igazából belátható, hogy tökéletesen objektív vagyok, hiszen már azt se tudtam, mire is számítok. Igazából már egyáltalán nem 'zeneileg' számítottam bármire, hanem 'hangulatilag'. Általában nem szeretek úgy koncertre menni, hogy nem ismerem ide-oda az egész pool-t, amiből itt most játszhatnak számokat, de ez most határozottan jó volt. Ha a mélyére ások, akkor persze csak vannak ilyen vmire-számítások: számítok csörgőzésre, jó vastag, harapós gitárhangokra, yeah-yeah-baby-kre, így tovább. És egyébként teljesen megtaláltam a számításom, mert mindez volt.És azért a Cult az igazából a 90-es évek rockzenéjének az (egyik) esszenciája. Kicsit nehéz eldönteni, mikor az ember ott áll 2007-ben, harmincasan, a sok más 2007-ben ott álló harmincas között (meglepően közelített a 30-hoz az átlagéletkor), most én élvezem-e ezt a nyilvánvaló 90-es évek retrót (pl. a lábdob-pergő metronóm-szerű egy-kettőket) vagy egy kicsit azért röhögök rajta. De igazából mindegy, döntöttem el, mert ez teljesen jó. Mindenki más is ezt gondolta, láthatólag, és ugrált és kiabált a 'Fire Woman'-re, a 'Rain'-re meg a 'Wild Flower'-re (ez volt ez egyik kedvencem annak idején), mindenki fújta a beütéseket, mindenki rázta a csörgő-ritmust a kezével meg ilyenek. De azért mikor Billy Duffy felvette a klasszikus Gibsonját a fehér helyett az első néhány szám után, hát akkor nagyon hallani lehetett a különbséget a két gitárhang között, és akkor már nagyon meggyőző volt. Általában véve a Cult most pont azt hozta a 90-es évek rockzenéjéből, ami abban jó volt, Am-F-G-s harapós gitáros rakenrollokat, kurva erős gitárhanggal, kurva jó énekkel, kurva energikusan. Nagyjából a koncert egyharmadától úgy söpörtek ki a közönség (moi) agyából mindent, hogy öröm volt nézni, és a közönség (moi) elveszett jól a kellemes, erős, nosztalgikus hangulatban. Yeah-yeah pretty baby, come on, yeah yeah little sister, és így tovább.
Vannak, amiket nem értek persze. Mondjuk hogy a doboknál miért nem erőlteti meg magát akárki is, mert az OK, hogy a klasszikus Electric meg Sonic Temple-számokban lehet az egy-kettőt ütni (sőt kell is), de azért újabbakban lehetne annál a néhány felezésnél vagy plusz pörgetésnél érdekesebben is. Vagy hogy minek egyáltalán második gitáros, azon kívül, hogy jól mutat a színpadképben. A Cult akármit csinál, akkor is csak két ember marad, Astbury és Billy Duffy. Az ember megérti, hogy kell egy dobos meg egy basszusgitáros, de mivel Duffy gitárja amúgy is leszólja a másikat háromszor, meg a hangszerelések is olyanok, hogy tök mindegy, hogy a rövid szólók alatt van-e még egy gitár, vagy csak a basszus (annak meg megvan az a jó kis Black Sabbath-os hatása), igazából csak egy-egy egyelős erősítésnél láttam értelmét a két gitárnak (és egy kóruseffekttel azt is meg lehet oldani). Megszólalt volna ez egyedül Duffy-val tökéletesen. Vagy hogy miért nem jön ki igazán a Ceremony 'ritkássága' az előzőkhöz képest (amikor nem folyamatos gitáralapokra épülnek a számok, hanem sokkal lazábbak, inkább valamire 'rájátszottak' voltak, azért volt annyira kibaszott laza és jó lemez a Ceremony). Vagy azt sem értem még, hogy Astbury-nek hogy lehet ennyire hülye kiejtése beszédhangon (egészen sokat beszélt egyébként, meg is mondta, hogy mi itt vmennyien kurvára kúlok vagyunk--mekkora már, Ian Astbury azt mondta rám, hogy kúl vagyok, úgy nézzetek meg). És hogy hogy bírta végig a lila pulcsiban. Vagy hogy az új szám miért veszti annyira el az erejét refrénben, mikor egy tök jó, vastag fejletépős, dobhoz képest érdekesen késő témája van. És teljesen tipikus.
És vannak, amiket nagyon is értek. Voltak szép variációk; volt egy két számos akusztikus blokk pl., volt egy, ami basszussal (jó effektessel ráadásul) kezdett, és mire rájöttem, hogy bazmeg, ez a 'National Anthem' basszustémája kicsit lenyúlva, már jött is rá a gitár, és látá a közönség (moi), hogy ez jó. Egy másikban, mikor Astbury emlegette is előtte Iggy Pop-ot, az 'I Wanna Be Your Dog'-témájával indították a számot. Szépek voltak a régi számok flanger-es, bontogatós témái. Egyszerre időutazás meg nosztalgia, úgy visz vissza, hogy közben látod magadat, amint vissza vagy víve, és ez tök jó. Nem az a forradalmi rockzene, de istenem, ki vár 'forradalmit' a rockzenétől.
Viszont mondjuk azt megtanulhatta volna Astbury a Doors-ban, hogy nincs olyan, hogy be kell fejezni 10-ig. Manzarek simán visszajött volna, és elmondja, hogy ha ő fákin rákkmjúzikot akar játszani, neki ne mondja meg egy kibaszott polgármester, hogy mikor hagyja abba. Hát a Cult abbahagyta, de azért volt még a végén 'Sanctuary', és akkor megvolt az egész ív. Nagyon korrekt volt, nagyon jó volt, olyan, amiben az ember érzi, hogy neki is benne kell lennie, ha azt akarja, hogy jó legyen. Benne voltunk, jó lett.
This is Cult.
És örök köszönet P-nek a jegyekért.