Egyáltalán nincsenek elveim, szóval semmi ilyesmi nem tart vissza attól, hogy Kispált hallgassak. Viszont történetileg/kulturálisan/társadalmilag úgy alakult, hogy az Ágy, asztal, tévé óta nem volt lemezük, amit végighallgattam. Azt az első hármat viszont sokat, és néhány éve, mikor újra előkerültek (a lemezek, mármint), meg is jegyeztem magamban, hogy a Föld, kaland, ilyesmin milyen kurva jó számok voltak. Mikor annak idején általános iskolából elballagott nyáron, gimibe menet hallottam a tévében, hogy megjelent valami "Kis Pál és a Boys" zenekar első lemeze, dokumentáltan jót röhögtem ezen a hülye néven (mint a mellékelt fotó bizonyítja, mások is voltak, akik így értelmeztek). Voltam az első Volt Fesztiválon Sopronban, ahol azt hiszem, láttam is őket, és jó volt. Aztán érettségiző voltam, mikor az Ágy, asztal, tévé jelentősen rásegített az egyébként is Dosztojevszkijt és Nietzschét olvasó, Roger Waters-szólókat hallgató világfájdalmamra. És utána vágás, az egyre csak megjelenő lemezekről legfeljebb egyes számokat hallottam, ismerek, szeretek ('Dal teázáshoz', 'Csillag vagy fecske', ilyesmik). A Kispál Originált meg a SZIN-en hallottam két éve, egy Tisza-parti panellakásból, olvasás közben. Meg is lepődtem, nem szokott olyan Kispál-koncert lenni, ahol én az összes számot ismerem, márpedig ezt mind ismertem.Az m1 akár kanonizáló aktusnak is nevezhető koncertfilmje kedd este kicsit visszarántott a gimis fílingbe, de azért legnagyobb pluszpontja nem ez volt. A bevezetőben beszélő Lovasi és mások szórakoztató indítás, de azért mégiscsak a zene a lényeg, akármit is mondunk el a próbán hirtelen működő dolgokról (és azt azért mindenki tudja, hogy egy zenekar próbáit valakinek általában össze kell fogni, mert különben hülyéskedés lesz, és elfelejtjük a témákat) és a reflexióra képtelen gitárosokról. Talán a legérdekesebb, ahogy ezek az emberek a magyar 'alternatív' színtérről beszélnek, láthatóan le sem szarva közben ezeket a kategóriákat: ugye-ugye, ha bent vagy, és nem csak irogatsz mindenféle hülyeséget, máris egyértelműbb lesz, mennyire haszontalan a 'mainstream vs. alternatív' osztás. Mennyire nyilvánvaló is, hogy a popzenéhez senki sem 'ért': a zenészek csinálják, a közönség meghallgatja, a kritikusok írnak valamit. De egyik sem 'ért' hozzá, úgy, ahogy mondjuk a részecskefizikához érteni lehet. Volt egy olyan érzésem, hogy nehéz eldönteni, Lovasi hülyére veszi-e a riportert és edukál, vagy egyszerűsít, de nyilván úgy dönt az ember a végén, ugyan miért várjon el kritikai reflexiót zenészektől, nekik nem az a dolguk.
A legnagyobb pluszpont természetesen a zene volt, azok a jó kis régi számok, amiket még én is ismerek. Meg esetleg néhány megvilágosodás: Lovasit nyilvánvalóan Robin Williams játssza, Kispál pedig egy hűtő. Vagy legalábbis olyan, mint egy hűtő, amit feltoltak a színpadra, és a nyakába akasztottak egy gitárt. Vagy valami nagyobb háztartási gép, ahogy ott áll és remeg a ritmusra. Lovasinak akkor is kéne gitár a nyakába, mikor épp nem játszik rajta, mert anélkül nagyon béna a színpadi mozgása. Az első három lemez anyaga pedig máig megdöbbentően jó zene, és ezek az arcok már álmukból felébresztve, szétszívva, szétesve is el tudják játszani.
Igazából, ha belegondolunk, ezek a lemezek meglepően 'korszerű' zene voltak a 90-es évek elején-közepén. Jó, hogy vége és nem jön újra el, szó se róla, de azért nagyon máshogy nézne ki nem csak a magyar zene, hanem konkrétan a magyar zenehallgatók a korai Kispál nélkül. Lehet mondani, hogy valamire biztos ugráltak és sírtak volna a gimisek akkor is (tessék, múlt héten írtam a Hiperkarmáról, hát az a Kispálnak pontosan ezt a funkcióját vette át kicsit), írt volna más hülye szövegeket, csinált volna más hülye témákat. De akkor is, valamennyien szegényebbek lettünk volna enélkül. Mert ezek tényleg kurva jó számok, kurva jó alapok (a szövegekről nem beszélünk; én a korai Kispál-szövegekről mindig a Tudósokra asszociálok hülyeségileg), és ha jól eljátsszák őket, kurva jól szólnak.
Lovasiék meg úgy játszanak, ahogy más jó esetben forgalmi vizsgázik: nem hiba nélkül, de nagyon jól. Rögtön az első számban a basszus kapkod, kicsúszik (ugye, bazmeg, nem kell öthúroson játszani, nem éred át rendesen, meg egyébként is. A basszusgitáron négy húr van és kész.). A dobolás néha unalmassá válik, és a 'Húsrágó hídverő'-nél az ember azt mondja: igen-igen, csak lenne egy kicsit izgalmasabb a dob. A Föld, kaland, ilyesmiről az egyik kedvenc számomban az ének effektezése kicsit még finomítható--utolsó sorra nem kéne, az első versszakban meg még nem egészen pontos. De közben már legyint is az ember, ugyan kit érdekel, ez egy koncert. Épp elég szép, hogy az ének diléjezését megcsinálják élőben is (persze semmibe nem telne lelépni a pedálról az utolsó sorban, vagy a technikusnak lehúzni). Szép lassan megőrül mindenki az első tizenöt sorban; mi meg ülünk a tévé előtt, az ágyon, és sorban mondjuk mindegyikre, 'á igen, ez is egy kurva jó szám'.És nem csak a témák miatt, vagy a szöveg miatt, vagy az egésznek a nosztalgia-íze miatt. Azért is, mert egész 20 éves karrierjük alatt Lovasiék egy Magyarországon szokatlanul karakteres imidzset állítottak össze, amibe lehet, hogy egyes új zenészeik (Lecsó mondjuk, if that is your real name) be tudnak állni valamelyest, de ami mégis csakis Kispálra és Lovasira épül. Ahogy a Cult kizárólag Ian Astbury és Billy Duffy, a Kispál és a Borz kizárólag Kispál és Lovasi András. Tökmindegy, kivel játszanak. Kispálnak ugye ott a hűtőgép-mozgása, az öngyújtóval szlájdolás, a szájából kilógó cigivel egy helyben remegés. Lovasinak ott a szinte James Hetfield-i óriásterpesz kúlságú hídban hátrahajolva éneklése. Ez egy só, bazmeg, show, jól van, nincs lézer meg fehér öltöny, meg autós üldözés, de ez tökéletesen mainstream, imidzset-zenét-20 évet egyben mozgató jelenség; ezért olyan érdekes, mikor nekiállnak az első három lemez dalait játszani, ugyanazzal az érzelmi töltéssel és feszültséggel, ugyanazzal a bájos, kissé naiv hozzáállással (ahogy általánosból elballagott önmagam nem gondoltam volna, hogy ezzel a névvel lehet zenekart csinálni, a Naphoz holddalt hallgató elsős gimis énem se gondolta soha, hogy ez a zene Uhrin Benedeknél népszerűbb lesz). A korai Kispál egy paradoxon, ilyen hülye zene ilyen sikeres még nem volt Magyarországon, hacsak nem azért, mert röhögtek rajta.
És nem is az a nagy dolog, hogy az m1 most bemutatja nekünk, kvázi elismeri, hogy a Kispál jó zene, rövidesen Kossuth-díjat kapnak, mint Cseh Tamás. A nagy dolog, hogy a mi fiatalkorunkban volt egy ilyen jó zenekar, ami még nagyjából 15 év után is hallgatható számokat csinált. Hallgatod te azokat a zenéket, amiket 15 éve? De ha hallgatnád, tetszenének? Na, nekem tetszettek, és ez jó érzés.