Valahogy nehéz úgy rockkoncertről kijönni, hogy az ember azt a fajta tökéletes csodálkozást érezze, amit mi június 3-án, csodálkozást afelett, hogy basszameg, az életben nem gondoltam volna, hogy ilyet lehet csinálni. Ezért csakis a legfeltétlenebb csodálat hangján tudok megszólalni, mikor azt mondom, hogy az 'awesome' etimológiai jelentése ('félelemmel vegyes tisztelet', hogy közhelyes legyen) írja le legjobban az Edwards-ék által bennem hagyott tapasztalatot; és ez nagyon is megfelelő, passzol mind az érzelmi hatáshoz, mind az evangelizálós tematikához--lassan lesz itt kanti fenséges is, meg minden.A Woven Hand tavalyi A38-as fellépése kapcsán sok minden elmondható volt, aminek nagy része most is passzol; vannak azonban kis részletek, amik mások, és külön érdekesek. Tök mindegy, hogy tavalyról tudod-e, mire számíts, mert akkor is elsodor: rögtön az első számban megkapod a csodaszépen effektezett dobokat, a fejedet fél fogával leharapó basszushangot, és a 'halle-halle-lujah'-t, rögtön jön a folk és jön a rakendroll is. De persze erre számítottunk. Amire nem, az az, hogy a tavalyit még lehet fokozni; pedig lehetett. Az erősítések továbbra is könnyedén sodornak le a lábadról, akár rögtön dal elején kapod meg az adagot, akár kiállás után, akár a legvégében: a ráadás előtti utolsó dal utolsó fél perces nyomulása kb. olyan volt, mint egy cunami. Különben is eszembe jutottak ilyen vizes hasonlatok (meg persze csurgott is rólunk a víz rendesen, tökig volt a Kulti kis terme) a jó néhány szépen, középtempósan téreffektekben hömpölygő számról. De máskor meg olyan a Woven Hand, mint az eszement favágó, nyomja a súlyosabbnál súlyosabb csapásokat, és nem hagyja abba, amíg ki nem dőlsz. Ezért is van az, hogy egy kb. másfél órás koncertről halálosan fáradtan jössz ki, mintha vagy 2-3 órát boxzsákozott volna valaki a gyomroddal.
Megdöbbentő, milyen óriási teret tud adni az effektezés a zenének--ott volt a reverb, a delay, és a kórus majdnem mindenen, hol erősebben (mint mondjuk a dobon), hol finomabban. Az egyik újítás tavalyhoz képest épp ez: hogy pl. a második gitár több effektet használ (kici ócó flanger, nagy-nagy kórussal megdobott wah), a basszus meg még egyértelműbben harapósra van torzítva. Van néhány új hangszerelési húzás is, pont ezekből is adódóan, mondjuk a színpadról beindulásban lezúduló, természeti katasztrófa erejű zajfalak (vs. mondjuk a számok alatt sokszor bejátszott billentyű-szőnyegekkel), két gitár fullig hajtva, a második wah-s/slide-os retteneteket játszik, és én csak állok és nézem, hogy ilyen erőt, ilyen energiát, ilyen két akkorddal kétrét görnyedésig gyomorbabaszó dolgokat tavaly nem csináltak. Mindezt úgy, hogy a feszültség fokozásának és használatának profizmusából (beindul? neee-eem... majd most! nee-eeem... de akkor? ne-eeem... HOPPÁBASZKI!) semmi nem száll el, és amíg a zenekar pihen, Edwards egyedül nyomja a mandolinnal és az énekkel, csak hogy a végét a visszatérő zenekar megint a felismerhetetlenségig szétüsse. Még olyan experimentális, szinte csak zajjal és effektekkel operáló számok is vannak, és működnek a feszültség folyamatos fenntartása miatt, amikben semmi melodikus nincs, Edwards éneke is inkább recitáló, stilizált beszéd. Edwards meg (aki alulról megvilágítva kb. úgy néz ki, mint Kiss Tibi, ha meghal) még többet hoz ki az énekből, finomabb és nyersebb megoldásokat is megmutat, mint a tavalyiak. Az egész, amellett, hogy csontprofi, teljesen hiteles, tökéletesen involváló, kinyúl a Szövetkéz és összeroppant.
Azon gondolkodtam közben, hogy egyrészt mennyi kreatív energia kell vajon ahhoz, hogy az ember minden zenéjét ne egyszer, hanem kétszer hangszerelje meg: egyszer finoman, akusztikusan a lemezre, másodszor ilyen összeroppantóan erősre a koncertekhez. Másrészt figyelve a témákat, a hangszerelést, a 'kompozíciós dinamikát' (kétségtelenül ez a legmegfelelőbb szó), arra jöttem rá kétségbeesve, hogy nem értem ezt a dalszerzést. Semmihez sem hasonlít, amit a rockzenében vagy a hagyományosabb country-s/folkos vonalban ismerek. Nem tudom, mire van építve: a legkevesebbszer van felismerhető 'alap', legtöbbször nem gitártémákra megy az egész--de nem tudom, mire. Folyamatosan csúsztatják a referenciapontot: a dal egy részében az első gitár az alap, utána a basszus, aztán vissza, ide-oda, komolyan nem értem, mihez mennek sokszor, mert a dob legfeljebb a legnyersebb ritmikai alapként van ott (és ez nem a viszonyítási pont, ezzel az erővel egy metronómhoz is lehetne zenét felépíteni), és egyszerűen nincs ott más, ami összefogná. És mégis, bazmeg, mégis össze van fogva, együtt van, együtt szól, leszedi a fejedet. Hihetetlen. A rockzene minden jelenlegi dalkoncepciójának teljesen ellentmondva mégis az egyik legerősebb kortárs rockzene. Olyan, mint a levitáló indiai guru, vagy a Halálcsillag. Nem szabadna ott lennie, de ott van. Van neki vonósugara is.
Alig fél órával a vége után Edwards és az egész zenekar már kint is ült az udvaron, ahol meg meglepően szellősen voltunk. Oda lehetne menni beszélgetni (a másik gitáros sráccal beszélgetnek is mások), autogramot kérni, stb. Nem megyek, minek. Az ember igazából sosem tud jókat kérdezni sztároktól, ahhoz meg, hogy 'csak úgy' elbeszélgessünk, nyilván mindketten túl le vagyunk izzadva, különböző okokból.
Szóval ha nem lenne paradox, azt mondanám, hogy nem találok szavakat.