Mert megérdemled, Roger!

2007. 12. 02.

Lamorak

Bármennyire is szeretjük Roger Waters-t, aki rockoperát ír a francia forradalomról, az megérdemli életművének lemezenkénti szétcikkezését. Intro.

Valljuk be, akármennyire jó is a Pink Floyd meg minden, igazából három korszaka van, és mindegyik főleg negatívumokkal jellemezhető. A korai korszak és Syd Barrett drogos-pszichedelikus-élvezhetetlen zenéje (aminél egyébként Barrett egy gitárral felvett szólói sokkal jobbak, legalább nincs akkora effektháttér, hogy elnyelje a hülye akkordokat és váltásokat) úgy 1970 körül lassan teret ad az Atom Heart Mother típusú, nagy lélegzetű, hangszerelt-komponált ellenállhatatlanul álmosító korszaknak, amiből aztán (és itt térünk rá hősünkre) a basszusgitáros-énekes Roger Waters menti meg őket azzal, hogy a Wish You Were Here-en már átveszi az összes szöveg írását, lassan pedig az összes zenéét is. Ezzel kezdődik a Pink Floyd patetikus korszaka, viszont itt csinálják a szövegileg legjobb, legkiforrottabb, és ehhez zeneileg a legjobb fogyasztható keretet is megtaláló lemezeiket. Mikor Waters idegesítő pátosza már a zenekarnak is túl sok lett, megszabadultak tőle, ezzel viszont nem segítettek a világon: Waters szólóban ott folytatta, ahol a Final Cut végén abbahagyta.

A szólókarrier lemezei szép lassan váltak egyre érdektelenebbé és élvezhetetlenebbé, kivéve persze az olyan abszolút és feltétlen Waters-rajongók számára, mint mi vagyunk. Mindenesetre a francia forradalomról írott rockopera szánalmassági szintjéhez eljutni azért Watersnek is évtizedek kellettek, és ez jól mutat valamiféle céltudatosságot az ő művészetében. Ezt a céltudatosságot szeretnénk valahogy, kritikusan szólva, 'körüljárni' (érted, bazmeg, idézőjel) a Waters-életmű lemezeinek egyenkénti bemutatásával, és közben persze büntetni is Waters-t minden valaha elkövetett vétkéért ('Stop Bush' feliratú disznókkal együtt). Zeneileg és koncepció szempontjából is Waters, különösen a szólólemezeken, nagyon sokat ismétli önmagát (esetleg valamilyen pedagógiai célzatot tudnánk ebben látni), de megvannak a központi képei, eszközei, gondolatai, amik összekapcsolják az egészet. Nem tudjuk nem úgy érezni, hogy minden vulgár-média- és politiko-kritikus gondolata valamilyen módon kicsúcsosul a Ca Ira-ban: az az elcsépelt kiábrándultság és keserűség, ami még a Pink Floydban elhatalmasodott rajta (őszintén, az Atom Heart Mother és a Dark Side ismételt meghallgatásával ezt tökéletesen meg tudjuk érteni) egyszerűen egészen biztos nem fokozható annál tovább, mint amikor az ember eljut arra a pontra az életében, hogy rockoperát ír. Rockoperát. Édes Istenünk.

Lehet, hogy Vietnám idejében nem volt kurvára röhejes, ha művészek, közelebbről zenészek politizálnak; ma viszont kurvára az. Ezt eléggé kategorikusan kell elképzelni, és vonatkoztatni mindenkire az olyan langyos művészkedő álca mögé bújó artistáktól kezdve, mint Kovács 'Rohadt Komenisták' Ákos, az olyan nagyban játszó bohócokig, mint a System of a Down vagy a Rage Against the Machine. Waters életművének egyik 'vezérfonala' (érted, bazmeg, 've-zér-fo-na-la', ez valami nagyon komoly dolog) az egyre laposabb és banálisabb politizálás, ami eljuttatja a Wall és a Final Cut még akár történelemboncolgatónak is nevezhető, általánosságokat feszegető és a háború embertelenségét konkrétan a saját apja elvesztése felett érzett fájdalmon keresztül bemutató hozzáállásától a legutóbbi turné 'Stop Bush' feliratú léggömbdisznóiig. Jó, már a Final Cut-on is ott volt az aktuál-Maggie-zés, de az aktuálpolitika ebben a formában nem jelent meg megint az Amused to Death-ig. Ez (mint minden politizáló zenész, a mi saját politikai meggyőződésünktől függetlenül) azért röhejes, mert minden esetben leegyszerűsítő, ideologikus és demagóg. Körülbelül mint Michael Moore hasonlóan demagóg, dokunak eladott filmes pamfletjei. Waters újabb, 'Leaving Beirut' c. száma kiváló példa erre; Napnál világosabban látszik a kisiskolás szintű, rossz humanista érvelés mögött, hogy a politizáló zenész szar kampánydalokat ír, nem hallgatható zenét.

Mindenesetre ha nem volna System of a Down, Waters nagyon előkelő helyen lenne a sablonos média- és ideológiakritika popzenei pápája címért vetélkedők között: a média kritikája nagyjából a politikusoké után következik nála. Közhely azt mondani, hogy az ő generációjának koncept-albumai tárgyalták (ugye) az elidegenedő, ilyen-olyan okokból magára maradó és kihasznált egyén problémáit ilyen-olyan, gonosz és kevésbé gonosz kontextusokban (úgy mint politika, média, egyház, stb.) Valószínűleg ami mégis megmenti az életművet, az éppen az, hogy Waters azért többé-kevésbé képes az egyes ember helyében maradni és onnan énekelni, így a pátosz is enyhül valamelyest. Valószínűleg ezért a legjobb lemeze a tökéletesen politika- és média-mentes Pros and Cons of Hitch-hiking (meg azért is, mert egy értékelhető gitáros, Eric Clapton játszik rajta), mert ott pont azokra a kis pontokra koncentrál csak, amiknek általában a megfojtása felett siránkozik. De aztán a következő lemezen már megint belemerül a média pokoli hatalmának tárgyalásába.

Általában véve a konceptalbum fogalmától és műfajától nem tud szabadulni Waters: amit a Pink Floyd-ban az Animals-szel elkezdett, azt igazából egészen a Radio K.A.O.S.-ig tovább vitte, és még az Amused to Death is mutatja azokat az affektálttá, fáradttá ismételt konceptalbum-hülyeségeket, amiket addigra már megszoktunk tőle. Keserű sóhajtással mondjuk: a konceptalbum 70-es évek, bazmeg, progrock, art rock, aki a 80-as években, sőt az után is ilyenekben gondolkodik, az olyan, mintha ragaszkodna ahhoz, hogy Shakespeare-szonetteket írhasson, és őt ne röhögjék ki ezért. Nem, nem azért nem szabad már ilyet írni, mert valahol valaki (a New Musical Express, vagy éppen mi) megmondták, hogy az a 70-es évekbe való--pont azért, amiért ma már vietnámozni se nagyon érdemes, azért, mert egyszer csak elkezdtek nem írni 70-es évekbeli konceptlemezeket, és ezért megszoktuk, hogy nincsenek. Waters ezért is érdekes egy kicsit, mert a Pros and Cons of Hitch-hiking-gal sikerült neki értékelhető konceptlemezt csinálnia a 80-as évek közepén (még akkor is, ha színházban megbukott vele). Meg azért is érdekes, mert ugyanakkor bemutatja ennek a műfajnak az összes buktatóját és balfaszságát is.

Sok minden nyerhető egy részletes végigmenésből Roger Waters életművén. Először is látható lesz, hogyan alakulnak ki a szegény Rogert nyomasztó orwelli elnyomó-képekből teljesen konkrét politikusfigurák; hogyan válnak Waters érzelmei a sok kis változtatással ismétlésen keresztül elcsépeltté, színtelenné, súlyukat vesztetteké (akárcsak a 'művészi eszközei', mint pl. a kétféle hangon éneklés is); hogyan lesz a lírai én mérsékelten érdekes, mérsékelten patetikus önmarcangolásából globális folyamatok kimondottan demagóg, határozottan szájbarágós kipellengérezése (ha zeneileg néha mégoly profi és érdekes is). Másrészről pedig azért mégis csak részei lesznek ennek a Pink Floyd-diszkográfia legérdekesebb lemezei is; lesz ebben kultfilm időközben lovaggá ütött rendezőtől (és persze Waters forgatókönyvével) és turnézás Eric Claptonnal és Pink Floyd-számokkal. Waters életműve lehet, hogy patetikus, időnként a banálisba hajlik, és (egyelőre) egy rockoperával ér véget--mindez azonban nem ok arra, hogy ne hallgassuk. Életmű-értékelő sorozatunk ahhoz fog támpontokat adni, mit miért hallgassunk és ne hallgassunk benne.

Linkek:
Roger Waters hivatalos oldala

Roger Waters-sorozat:
01 Mert megérdemled, Roger!
02 Roger, charade you are (Pink Floyd: Animals)
03 Roger romantikus punklemeze (Pink Floyd: The Wall)

életmű Pink Floyd politika Roger Waters

131976