2007. 12. 02.
Aki hallja a Szférák zenéjét - Mike Oldfield 2007-es opusza.
Először novemberre vártuk, ám a net áldásos létének révén már szeptemberben (a díszbemutató után úgy 3 nappal) itt volt, és azóta is szól, hat, varázsol el és késztet hülye gesztikulációkra, miközben hallgatjuk: A Music of the Spheres elkészült, Mike Oldfield pedig megintcsak fent üldögél a csúcson. Oldfieldről kb 10 éve (mióta szisztematikusan hallgatom) minden új lemez után megállapítottam, hogy egy hihetetlenül nagy zseni, az Amarok után aláírtam, hogy abszolút jogosan lehet Mozart és Bach mellett emlegetni. Még a sok anti-Light&Shade kritika után is azt mondtam, hogy egy efféle kiugrás, gyengébb lemez teljesen rendben van, nem kell ezen annyira kiakadni. Meg egy idő után kezdtem egyre inkább megszeretni azt is. És most, mikor eljutottunk odáig, hogy kint van a MotS, láthatjuk (hallhatjuk), amint a 2007-es Oldfield project felteszi a koronát Mike-ra, mint a zenészre, aki 34 (!) éves (eddigi) pályálya alatt mindent megcsinált, mindent kipróbált és mindenben tökéletesen elégedett lehet. És ilyen a szó szoros értelmében nincs még egy a földön ezen szent pillanatban (meg nem is volt jó rég és nem is lesz jó sokáig).
A Music of the Spheres egy Oldfield-rajongóknak igencsak nosztalgikus, kettes felosztásban szerkesztett, 50 perces, az első hangtól az utolsóig szimfónikus zenekarra írt darab, Mike "csupán" klasszikus gitárral üldögél az opusz mellett - végre pihen egy kicsit és nem mindent ő csinál, mint eddig. Valóban nem strapálta le magát (a stúdióban, a felvételeknél biztosan nem), viszont legalább elnapolta a nyugdíjba vonulást, amit a Light&Shade után tervezett. Eszébe villant ugyanis valami, valami, amit még nem csinált: "Hé, dehát milyen dolog már az, hogy még nem írtam szimfóniát!" - gondolta Mike, és nekiállt a Music of the Spheres összerakásának.
Aztán egyszercsak kész lett vele. Vitatható pontok persze most is akadnak, mint például a nyitó számban ('Harbinger') azonnal nagyon-nagyon nyilvánvaló Tubular Bells-es párhuzam, ám ez zenei szempontból teljesen lényegtelen (meg hát ugye szeretjük a Tubular Bellst nagyon, nem haragszunk, ha emlékeztetnek rá), mivel a darab ezután átmegy egy totál független, borzasztóan élő, szép és megszerkesztett folyamba, amiben még szép, hogy találunk hasonlóságokat régebbi dolgokhoz, de az önreflexió azért mindig megmarad önreflexiónak, és az új ötletekkel karöltve nagyon szépen értelmez újra mindent, amit felidéz. A 'Shabda' gyönyörű, az 'On My Heart' megragadhatatlanul átjárja az embert, a 'Harmonia Mundi' ráérősen folydogál, míg az 'Empyrean' katonásan életerős... Már megint minden van itt, kb úgy mint az Amarok-ban volt, csak itt nagyon erősen látszik maga a klasszikus forma, a cél, hogy ezúttal formai követelményeknek is megfeleljen a dolog, ami által az Amarok teljes ellentéteként is lehetne rá hivatkozni. Ugyanakkor számomra egyes mozzanataiban nagyon hasonlít a Hergest Ridge-re, az Ommadawn-ra, felidézi a Tubular Bellst, sőt, néhol a Voyager-t és a Songs of Distant Earth-t is... És persze az elmaradhatatlan harangok is megszólalnak a végén, a kör bezárul, a hagyomány egy teljesen új műfajban is megállja a helyét.
Nagy lelkesedéssel ajánlom tehát a 2007-es "klasszikus" Oldfield-et mindenkinek, el lehet dönteni, hogy tényleg klasszikus-e, vagy sem... Bár amíg jó, addig ez úgysem érdekel senkit.
Mike Oldfield Music of the Spheres szimfónia Tubular Bells
131975