Ha azt is hozzátesszük, hogy mindez egy éppen világhírű, csúcson lévő együttes koncertje előtt történik, akkor a "szégyen" és a "botrány" szavak használata is érthetővé válhat. Beszélhetnénk itt az átlagos magyar fogyasztó zenei ízléséről, vagy éppen a fellépést kísérő igen gyér reklámkampányról, ám számomra még így sem egészen érthető, miért csak megközelítőleg 3-4 ezer ember volt kíváncsi Bellamyékra. Pár éve a Rammstein megtöltötte a küzdőteret, és nem hittem volna, hogy a német viccmetál népszerűbb, mint az angol alterock. Hát így indult.DE
Ha a szervezők--mentvén a menthetőt--utolsó kétségbeesett lépésként gondolnak egyet és leválasztják a belső tér kétharmadát(!), gondolván, legalább a fennmaradó kis helyet megtölti a jónép (így lett), ráadásul ezzel a lépéssel önkéntelenül is szürreális klubhangulatot teremtenek, akkor akár jól is elsülhet a dolog. Márpedig tegnap csoda történt.
A csoda egyik igen jelentős eleme, hogy az előzenekarként odarendelt 30y olyan fejleszakítós nyitányt vezetett elő, amitől még a legvérmesebb gyűlöldödők nagy része is megenyhült. Beck Zoliék tudták, mi a szerepük: programjuk rövid és velős volt, semmi kísérletezgetés, semmi felesleges szöveg. ("Mondhatnék valami magabiztosat is, de minek? Az az igazság, hogy be vagyunk szarva"--ezért külön pont jár.) Annak idején a Placebo előzenekara a Sugarloaf volt, hát hogy ott mit kaptak, már én is kellemetlenül éreztem magam. Itt ilyesmiről szó sem volt: a közönség vette a lapot, jól sikerült a bemelegítés.
A csoda második része abban nyilvánult meg, hogy a Muse az összes eddigi kelet-európai koncertjével ellentétben nem a 'Knights of Cydonia'-val, hanem a 'Take a Bow'-val kezdett, ami, valljuk be, mégiscsak tipikus, katartikus kezdőszám, a 'Knights of Cydonia' pedig záródalként tökéletesnek bizonyult. A koncert a legelejétől világszínvonalon szólt, hangosan, dögösen, ahogy kell. Bellamy zseniális színpadi egyéniség; tombolt, zúzott, futkározott, néha pedig még mosolygott is. Nem csak a közönségre, hanem a zenésztársakra is, ami talán a legfontosabb. Persze most sem nyomtak maratoni bulit, 15 szám és slussz-passz, de így legalább nem volt sok üresjárat. Kivétel talán az 'Apocalypse Please', 'Soldier's Poem', 'Invincible' hármas, de legalább öngyújtózhattunk, meg szusszanhattunk egyet. A 'Hysteria' még durvábban szólt, mint lemezen, de a Muse egyébként is sokkal jobb élőben.
Kis hiányosság (nekem) hogy most sem erőltették túl az első két lemezt, az Origin of Symmetry-t konkrétan csak 3 szám képviselte, míg a Showbiz-t egy sem. Volt zongorás szett is, persze az elmaradhatatlan 'Feeling Good' is megszólalt, csakúgy, mint a 'Butterflies and Hurricanes'. (Ez utóbbi élőben nem is olyan rossz...hmmmm) A 'Bliss' végleg lekerülni látszik a setlistről, a 'Plug In Baby' az új "lufis szám". Koncertfelvételeket nézve sosem értettem, mi a jó abban, hogy óriási lufikat löknek a közönségbe, de most már tudom, milyen érzés. Kurva jó! Az új album dalai mind-mind sokkal jobban szóltak élőben, a 'Starlight' például biztosan örök koncertprogram lesz, a közönségtapsoltatással. Jó ötlet a nézőkkel bonyolultabb ütemet megtanítani a szimpla kettőnégynél, ráadásul bizsergetően jól szól, amikor több ezer ember tapsol egyszerre.
A normál programot az atomsúlyos 'Stockholm Syndrome' zárta, persze tombolt mindenki, ahogy csak tudott. Egy-egy befejezés sokszor vad riffelgetésbe csapott át, Bellamy is imprózott néha, persze hiba nélkül. Tulajdonképpen mindenki tökéletesen játszott, egyszer ment el pár másodpercre az énekmikrofon, de semmi kifogásunk nem lehetett. Hihetetlenül jó zenészek, élőben is bebizonyosodott. Azon viszont elgondolkoztam, hogy mekkora változáson mentek át egykori, űr-rock, apokalipszis-jövendölő önmagukhoz képest; furcsán hangzik, de viccesebbek lettek. Merem remélni, hogy a sokszor giccsbe hajló patetikusság, ami látványban is jellemzi a mostani koncerteket, tudatos és önironikus. Máskülönben mivel magyaráznánk az 'Invincible' alatt a háttérben futó videókat elnyomott népekről, gondosz, diktatorikus rezsimekről, majd a végén a heroikus befejezést a tűzijátékkal? A 'Supermassive Black Hole' közben pedig gigantikus robotok masíroztak a vásznon, persze ritmusra.
A Muse szakmai elismertségét jól jelzi, hogy nagyon sok hazai zenész is megnézte őket. Mögöttünk állt például Roy (ugye Roy és Ádám), de ott volt még Kőváry Peti a Neo-ból, és Lovasi Bandit is felismerni véltem a kijáratnál. Tehát mindenképpen nagy respektje van a zenekarnak nálunk, csak éppen nem az átlag zenehallgatók körében. Furcsamód egyébként középkorú üzletemberek is felbukkantak, meg kigyúrt kopaszok a cicáikkal. Sőt, egy öreg néni (!!!) is végigállta mellettünk a koncertet. (Hogy ő honnan jöhetett?) Remélem ha valamikor újra visszajönnek, rendesebb reklámot kap a dolog, és kiderül, hogy a mostani gyér érdeklődés csupán a véletlen műve volt. Ugye?
Mit mondhatnék még? Sajnálhatja, aki nem volt ott, mert tényleg varázslatos élményben lehetett része annak a maroknyi szerencsésnek, aki látta őket. Napjaink egyik legjobb koncertzenekara élőben; kell ennél több? Nekem legalábbis nem kellett. Köszönjük meg nekik szépen, aztán tőlem mindenki mehet vissza Baby Gabi-t hallgatni. Csak könyörgöm, járjunk akkor legalább koncertre!