Ha híroldal lennénk, tőlünk tudnátok meg, dehát nem vagyunk. Az ATP-n elhangzott új Portishead-számok kapcsán viszont még itt is beszélünk arról, hogy Beth Gibbons újra üt.2007. 12. 18.
Ha híroldal lennénk, tőlünk tudnátok meg, dehát nem vagyunk. Az ATP-n elhangzott új Portishead-számok kapcsán viszont még itt is beszélünk arról, hogy Beth Gibbons újra üt.
Nem vitatkozom senkivel azon, van-e a Portisheaden kívül (volt-e valaha) hallgatható trip-hop zene, mindenesetre személyesen nagyon örülök a híreknek, amiket nyilván mindenki hallott-olvasott már, hogy nagyjából 10 év után lesz új lemez tavasszal. Még egyetemista koromban bookmarkoltam be a Portishead-oldalt, azóta sem történt ott az égvilágon semmi. Úgyhogy maradt a két lemez és az egy koncertlemez időnkénti meghallgatása, esetleg fél évenként egyszer a Beth Gibbons (fél-)szólóé, amit mindenki vagy gyűlöl, vagy imád. Az biztos, hogy akárcsak a Pale Blue Eyes, a Portishead sem egy gyerebe-zene, viszont nagyon határozottan jó volt már eddig is több dologra.
Először is kétségtelen, hogy a Portishead mutatta be definitíven, hogy hogyan kell elektronikus-élő crossover-zenét csinálni, ráadásul nagyon minimálban, úgy, hogy az jó legyen. A lassú és szomorú zene archetípusa a népszerű elképzelés szerint a blues; ahogy a Judas Priest is azzal lett áttörő annak idején, hogy a kritikusok felfigyeltek rá, hogy végre valaki a kemény zenében végleg szakított a szaros blues-zal (azért a korai Black Sabbath is, legalábbis a témákat tekintve, csak Tony Iommi a szólókban nem nagyon tudta lerázni a blues szentségtelen, iszonyatos csápjait), a Portishead is azért jó, mert egy egészen más archetipikus lassú, szomorú, kortárs zenét csinált. Ez persze nem jelenti, hogy minden elektronikus zenék rákfenéje, a késztetés hosszú, unalmas számok előállítására, ne lenne benne--mindkét lemezen vannak bőségesen hosszú, unalmas, effektekkel szétküldött, ámde pillanatok alatt elfelejthető számok. Mint minden jó dalszerző, ők is akkor csináltak igazán emlékezetes dolgokat, amikor nem témákban és bítekben és effektekben gondolkodtak, hanem dalokban, amiknek van egy szövege, struktúrája, dinamikája, nem csak bítekre és grúvokra felhúzott vinnyogások és szkreccselések.
Másodszor, amivel a Portishead kétségtelenül máig minden szomorú zenét lenyomott, az Beth Gibbons (egyébként azért nem volt Portishead most tíz évig, eláruljuk, mert Beth Gibbons nyilvánvalóan azonos J. K. Rowlinggal, és most a Harry Potterrel volt elfoglalva). Az az önmarcangolóan finom éneklés, amit a Dummy-n vegyít az Anastaciát is megszégyenítő hápogással, a jobb dalokban egészen szívbemarkoló és libabőröző; ha még a stúdiótechnikai machinálást is hozzátesszük, ami az énekeknek egészen közeli, suttogó, füledbe-éneklő jelleget ad, valami olyat kapunk, ami 1994-ben tényleg rettentő izgalmas volt. Olyanok is mászkáltak az utcán Portisheaddel a fülükben, akik soha életükben nem hallgattak elektronikus zenét, és a programozott dobokról azt gondolták, hogy az szentségtörés. Gibbons szövegei, éneke és igen karakteres, hiteles előadásmódja egy egészen más nagyságrendbe emelte a minimálelektronikával és minimálhangszereléssel így összedobott számokat; mert lehetne nyomasztó hangulatuk enélkül is, de így egyszerre gyönyörű és nyomasztó, és ez mennyivel jobb már. És persze része a jelentésnek.
A Roseland NYC koncertlemez pedig, harmadszor, azt mutatta be, hogyan csináljunk ilyen zenével úgy koncertet, hogy tökéletesen reprezentatív legyen: helyenként unalmas és túlhangszerelt, helyenként pedig gyönyörű. A 'Roads' második versszaka egészen különlegesen viszi fel a feszültséget, a 'Sour Times' végében (egyébként is az egész szám át van írva rendesen) benne van az egész 2000 utáni Muse dinamikája (egyébként a Muse még a legutóbbi lemezen is merített igen-igen egyértelműen a Portishead-ből), az 'Only You' pedig kiválóan illusztrálja, hogy jazz-t is lehet érdekesen játszani, csak valamit hozzá kell adni (itt pl. a posztmagyar-szerűen meg-megálló basszusalapra a szemplerezett behúzásokat és szkreccseket).
Mindezeket észben tartva várjuk a tavaszi Portishead-visszatérést néhány előzetessel: dec. 8-án játszottak az idén egyébként általuk kurált All Tomorrow's Parties fesztiválszerűn, ahol elhangzott több új szám is. A Pitchforkról időközben eltűnt posztban két videó is volt; az egyik (egy 'Peaches' c. új szám) máshol (itt) azért továbbra is megvan (a másik, 'Machine Gun' címmel, sajnos nincs). És aki megnézi és meghallgatja, az égvilágon mindenre talál benne példát, amiről fentebb írtam (unalmas, hosszú vs. megkomponált; struktúra vs. folyamatos, dinamikázott alapok; elektronika vs. gitárral szétbaszom; hosszú kiállások vs. énekre épülő részek, stb. stb.) Vállalkozó kedvűek (és akiket nem zavar a szar hang) itt belenézhetnek egy állítólag 'Wicca' c. szintén új szám elejébe, utána pedig itt egy 'Mystic' címűben hallgathatják végig, ahogy gyakorlatilag minden betorzul a kamera túlvezérelt mikrofonjában (ez se rossz mondjuk).
Hogy ezután mire lesz jó a Portishead, az majd kiderül, ha tényleg megjelenik a lemez. Hátha jó lesz arra is, hogy egy pillanatra elfelejthessük már a többnyire szánalmasan unalmas és ötlettelen Massive Attack-ot, továbbá hallgassunk elektronikus zenében valakit, aki tud énekelni. Vagy hogy csak egyszerűen legyenek koncertek, és láthassuk a Portisheadet élőben. Aki tud Gibbons-tól autogramot szerezni Harry Potter-kötetbe, vendégünk egy sörre.
Linkek:
Portishead hivatalos
Portishead myspace
Portishead blog
131976