2007. 12. 02.
Kicsit sem bántam meg, hogy nem rögtön a megjelenés napján hallgattam szarrá az In Rainbows-t, és írtam emberfeletti megerőltetéssel, időt és emberi kapcsolatokat nem kímélve valami kritikaszerűt róla. Mostanra jó néhányszor túl vagyok az egész lemezen, és összeszedtem kicsit, mit is akarok mondani rendkívül hosszan. Azt, hogy kurva jó. Ne mondjátok, hogy mást vártatok tőlem.
Azt, hogy a Radiohead milyen fontos és központi, elsősorban az mutatja, hogy akármit mondasz vagy írsz róla, valaki egészen biztosan hülye köcsögnek fog nevezni miatta, ahogy én is szinte gondolkodás nélkül mindenkit, aki az utóbbi 2-3 évben Magyarországon bármit írt róluk. De sajnos valóban az van, hogy valamiért a Radioheadről senki sem tud normálisan írni. Lépjünk túl kicsit a tavalyi koncert kapcsán sokszor felmerült 'megcsókoljuk a lábuk nyomát' és 'fogalmam sincs, miért lennének fontosak' hozzáállásokon: én a problémát valahol ott látom, hogy mikor egy zenét sokan elkezdenek szeretni és hallgatni, és következésképpen valahogy kimondódik róla egyszer csak, hogy 'fontos', mindig jön egy agresszív kismalac, aki azt gondolja, hogy ha ezt ilyen sokan hallgatják, és mondják, hogy fontos, akkor biztosan nem az, csakazértsem. Mert jobb nála pl. ez meg az meg amaz. Ezzel semmi baj, én is mondtam olyat általános iskolás koromban, hogy szerintem a Beatles csak azért volt akkora szám, mert semmi jobb nem volt, most meg van pl. Michael Jackson, az sokkal jobb (épp a Bad lemezt hallgattam akkor). Na, az ilyenolyan zenekritikus lófaszjózsik picsogása pont ilyen, kurvára nem értem, hogy a picsába írnak zenéről, ha nem tudják, mit jelent a 'fontos'. Azt jelenti, hogy sokan hallgatják, és sokan csinálnak olyan zenét, amit nélkülük nem csinálnának. Lehet persze az értékelésben (és hülyeségben) tovább menve egyenesen antitrendinek lenni: divat szeretni, tehát nem szeretem, de (sznob) divat nem szeretni is, tehát csakazértis szeretem (és lehet erre reflektálni, és mégsem szeretni). Épp ezért bárki bármit ír a Radioheadről, valaki biztos ráugrik, h 'de igenis jó, nézd csak meg a [szabadon választott lemezcím, leginkább az OK Computer]-t', vagy 'de igenis szar, nézd csak meg a [szabadon választott underground, jelentéktelen zenekarnév]-et'. Nos, mindez engem nem érdekel, ez azoknak való, akiket érdekelnek mindenféle marginális zenekarok, vagy akiket nem érdekel semmi más, csak a Radiohead (és persze mindkettő teljesen legitim hozzáállás, csak egyikből sem érdemes a Radioheadről beszélni); engem konkrétan a zene érdekel.
Annál, hogy a Radiohead 'fontos', csak egy fáradtabb, feleslegesebb téma van ezen belül: hogy 'forradalmi-e' az OK Computer, akármit is jelent az. Nekem fogalmam sincs, mit jelent az, úgyhogy nem tudom. Nem tudom felmérni a 'hatásait' a 'zenetörténetre' vagy a 'technikai megoldásokra', vagy a 'dalszerzés új módjaira'. Végighallgattam már nem egy értekezést arról is, hogy mekkora már, egyetlen egész ütem sincs rajta, mindig el van csúsztatva legalább egy szólam (ezeket én nem hallom, persze), meg arról is, hogy de hát csak [szabadon választott számcím] a jó rajta, meg a 'Karma Police', meg a [további szabadon választott számcím a 'Lucky', 'Climbing Up the Walls', 'Paranoid Android' körből]. Sokat hallgattam az OK Computert, és kötődik nekem is hozzá ez-az, de nekem a Radiohead igazából az Amnesiac-kal kezdődően ütött nagyot, és aztán visszafelé a Kid A is -- de egy percig sem habozom bevallani, hogy az 'Idioteque'-en, a 'Motion Picture Soundtrack'-en, és a 'How To Disappear Completely'-n kívül nem hallgatok róla mást. Nem mert kifinomult hányingerem lesz az elektronikus-effektes tökölődésre nyifogástól ('Treefingers', 'Kid A', stb.), hanem mert csak. Mint minden zenében, az ember elsősorban dalokat hallgat: bizonyos karakteresen (akár kísérletezően) megírt dalokat, amik aztán egymás után jönnek a lemezen, és ha nem áll össze a dal mint dal az ember kellően nyitott és befogadó elképzelései szerint, akkor nem fogja hallgatni. Az OK Computer dalai összeállnak, és tényleg vannak különbségek a Bends dalszerzéséhez képest (struktúrák, hangszerelések, témák, stb.). Ettől nekem nem lesz 'forradalmi' (mert hogy azt nem tudom, mit jelent), de egy jó lemez. A Bends-t v a Publo Honey-t még annyit sem hallgatom.
Nick Hornby-val kezdve ott baszta el nagyon a Radioheadről íródó diskurzus, hogy nem tudta eldönteni, mit csináljon a Kid A-vel; és ez kiválóan mutatja, miért faszság a 'forradalmi-e' kérdés. Ha egy zenekar egy lemezét 'forradalminak' kezdjük mondogatni, akkor (mint tudjuk) az is lesz (mint a konstruktivista irodalomtudomány: sokat kell mondani, és (az) lesz). De ha azt várjuk ezután, hogy az adott zenekar minden következő lemeze pont ugyanúgy legyen 'forradalmi', akkor már csak csalódni fogunk. Ha ugyanolyan lesz a következő (struktúrák, hangszerelések, témák, szövegek), akkor az a baj: 'nem újítottak semmit, leragadtak a híres előző lemeznél'. Ha igen, mégpedig radikálisan (mint a Kid A, és utána az Amnesiac), akkor meg az: 'mi ez a szar effektes kísérletezgetés, miért nem állnak össze dalok, hát az előző, híres lemezen annyira jó volt'. Ebből nem lehet nyerni: egy zenekar kritikai halála az, mikor egy lemeze 'forradalmi' lesz, ahogy a 'fontos' státusz is csak oda vezet, hogy egy idő után csakis faszságokat írnak róla. Összességében az viszont kétségtelen, hogy (szinte észrevétlenül) a Radiohead a Kid A-vel és az Amnesiac-kal kidolgozott egy olyan teljesen saját eszközkészletet, szövegvilágot, hangzást, ami a 'forradalmi'-nál is jóval ellentmondásosabb: 'kísérletezőt', 'art rockot'. Ami mainstream zenében megint csak nagy hiba; ha olyan eleve nem-mainstream hülye projektek csinálnak ilyet, mint mondjuk az Einstürzende Neubauten, akkor oké, de ha egy MTV-szinten is 'fontos' zenekar, akkor baj. És akkor a következő lépés az, hogy minden egyes megjelenő lemeznél már nem azt a kérdést tesszük fel, hogy 'vajon olyan forradalmi lesz-e, mint az OK Computer', hanem azt, hogy 'na vajon sikerül-e még egyszer olyan forradalmit, vagy csak ilyen kísérletező[ szar]t'. Közben meg elmegyünk az Amnesiac kibaszott szép, letisztult (és az OK Computernél helyenként sokkal 'formabontóbb') dalszerzése mellett, és lassan beállunk a 'hülye depis zene, idegesítő' vonalba. Ezt a kritikai elhülyülést viszont, ne felejtsük el, épp a saját elvárásaink hülyesége okozta, amiért magát a zenekart hibáztatni kissé demagóg; hibáztassuk mondjuk Nick Hornby-t, írjon csak könyveket, azt tud.
Az In Rainbows megjelenését követő (megelőző) dolgokról most felesleges -- a Dead Air Space-en mindenki követhette magának a zenekar saját ad hoc dokumentációját arról, hogy próbálnak, hogy listáznak lehetséges új dalokat, vagy lehetséges régieket, aztán meg hogy stúdióznak. Voltak tök jó képek is. Aztán volt meglepetéskampány a letöltésről, most meg van gondolkodás arról, miért is volt ez kurva jó (A Pitchfork arról, h mennyit is adtak el), és így tovább. Blablabla, hallgassuk már meg a zenét, és beszéljünk arról. Mert letöltve és meghallgatva nekem abszolút nem a 'fontos-e' vagy 'forradalmi-e' kérdés jut eszembe, vagy hogy új-e, szívdobogtató, vérpezsdítő, katartikus-e. Az jut eszembe, hogy a Radiohead azért (is) fontos, mert a Radiohead most az archetipikus prímzene: ami csak semmire vagy saját magára emlékeztet. Mert meghallgatja az ember az új Muse-t vagy az új [szabadon választott zenekarnév]-t, és azt gondolja: nem rossz, nem rossz, kicsit Marylin Manson, kicsit Black Sabbath, első ránézésre az ének Radiohead, a szövegek szarok, stb. Az In Rainbows-t meghallgatva meg nem jut eszembe semmi, hogy mire hasonlít, csak hogy bizonyos módon mennyire logikusan jön ez a Hail to the Thief után, hallom benne az Amnesiac-on kezdett konkluzív ének-téreffektezést, az OK Computer felmenetelei közül egyeseket, a Hail to the Thief helyenkénti lendületét, azokat az énekeket, amiket már Dave Matthews is nyúlt a Blue Man Group-pal közös számban ('Sing Along' c., és ezzel együtt nagyon jó kis dal volt). De ugyanakkor ami leginkább odarak újra meg újra az új lemez elé, az az, hogy ezeket a számokat nagy részben már ismerem, és leginkább saját magukra emlékeztetnek. És ez meg megint egy új húzás.
Ez aztán lehet az új lehúzás eszköze is: a Quarton P.G. (többek között, és igen leegyszerűsítve) azon pörög, hogy nademilyenmár, ezek már 10 éves számok, és hogy egyesekből már sokkal jobb verziókat is hallottunk; mikor a lényeg pont ez. Persze, én egyszerűsítem, P.G. is csak a 'Nude'-ra mondja ezt, meg a 'Videotape'-re; viszont szerintem ez épp kurva jó. A popzene általában bevett produkciós sémája szerint ugye van egy dal, azt a zenekar felveszi, kiadja szingölön, aztán lemezen -- te meg hallgatod, és tetszik. A lényeg, hogy azt a verziót hallgatod, amit kényelmesen, stúdióban, jól meggondolva, ismételve, vágva; és mindent ahhoz viszonyítasz: a remixeket, az áthangszereléseket, a koncertverziókat, az unpluggedokat. Az In Rainbows nagy része ezt megfordítja. A 'Nude' már volt 1998-ban is (máshogy szólt, de gyönyörű volt); az 'Arpeggi' 2005-ben elhangzott az Ether Festival-on nagyzenekarral és nagyon hülye hajjal. A 'Down Is the New Up' és a 'Videotape' benne volt Nigel Godrich producer From the Basement c. dolgában egy zongorával és énekkel. Az In Rainbows első lemezének 10 száma közül igazából csak a 'Faust Arp' olyan, amiről én még egyáltalán nem hallottam (és senki más sem), az összes többit már a tavalyi turnén is játszották (YouTube válogatás a poszt végén, a Pitchfork megjelenés előtti, számonként végigmenő kommentárja sok-sok faszsággal itt). Ettől lesz jó -- amíg a számtalan ilyen-olyan minőségű koncert- és egyéb verziót hallgatod (nagyon fasza összeállítás belőlük egyben itt), sosem tudod, na akkor ez-e az, vagy még át lesz dolgozva. Pontosabban: pont arra mutat ez rá, hogy nincs igazi. Akkor most melyik 'Nude' az igazi, a 98-as, a tavalyi turné, vagy a lemez? Érdekes lehet olyan számok stúdióverzióit csinálni, amiket már mindenki ismer; és az ember az In Rainbows-t hallgatva nyilván össze is hasonlítgat ('hát ja, azon az amszterdami felvételen nem így énekelte'), de ettől még pont 'az igazi születését' hallgatja, ha van (teoretikus) füle a hallásra. Azt, hogy akkor mostantól ez az 'igazi', és hogy ez milyen érdekes lehet egy énekesnek (vagy hangszeresnek is, persze), milyen döntéseket jelenthet konkrétan: megcsinálni az 'igazit' egy olyan dalból, amit már ismernek, csak nem feltétlenül így.
Az a nagy kurva igazság egyébként meg, hogy a Radioheadnek már nincs szüksége arra, hogy újabb OK Computer-ekkel 'forradalmi' legyen. Megengedhetik maguknak, hogy leszarják az egészet (ahogy azt is, hogy a kiadókat leszarják), és csináljanak olyat, amilyet akarnak. Sok szempontból ettől lesz hiteles; és attól, hogy nem csak konzisztensen, hanem teljesen tisztán és világosan használják azt a bizonyos kísérletező (művészi) eszköztárat vagy annak további kinövéseit. Ott az Amnesiac-on kezdett durva téreffektezés az éneken (azért itt finomabb -- az Amnesiac mindent nyersen, keményen csinál, itt meg a visszhangok szépen, árnyaltan, elsimulva jönnek). Ott vannak a szövegek és a szokásos magas énekek. Nekem Thom Yorke éneke valahogy sosem volt idegesítő (Matt Bellamy is leginkább akkor az, mikor erőből csinálja, minden egyes kibaszott hangot tremolóval énekel, és még a levegőit is úgy veszi, mint Thom Yorke); a 'Nude'-ban vagy az 'All I Need'-ben nekem a hideg futkos a hátamon a finom, érzékeny, hihetetlenül dinamika-építő (vagy -követő) énekléstől. Gitárok és basszusok hoznak néhány áthallást: a 'Jigsaw Falling Into Place' úgy szól, mintha a Hail to the Thief-ről jött volna (de ugyanakkor a My Iron Lung EP-ről is van benne valami, a 'Trickster' jut eszébe az embernek rögtön), a 'Faust Arp' szintén kissé oda húz; de mondjuk már a 'Videotape'-ről nem ugrik be a 'Pyramid Song', és így tovább. Vannak máshogyan új dolgok is: sosem voltak mondjuk a Radioheadben olyan ritmusok, vagy úgy ritmusalapú számok, mint a '15 Step' vagy a 'Reckoner'. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az In Rainbows egyáltalán nem 'különleges', hanem egyszerűen csak egy tök szép lemez: a legtöbb szám tiszta hangzásokkal működik ('Bodysnatchers' kivétel), nem komplikál túl, kicsit olyan, mintha az egyszerű témákat és dalstruktúrákat (amik végső soron a Hail to the Thief gitáralapú dalszerzéséhez mennek vissza, csak épp több a zongora) a hangzás és a hangszerelés kidolgozásával ellensúlyozná. Főképpen azért nem kell a Radioheadnek forradalminak lenni, mert ha ezt most meghallgatom, akkor már eleve ismerős lesz, ismerős és kényelmes, beindulnak a hallásra azok a fülek, amikbe az Amnesiac-tól kezdve már belemásztak épp ezek a szempontok, épp ezek az ismerős szokások, és tudom, mire kell figyelni (vagy mire lesz érdemes). És akkor az van, hogy mész az utcán, maxhangerőn a füledben a 'Reckoner', és már előre sejted, milyen lesz, mikor visszajön a ritmus a kiállás után. És olyan is lesz, nem hangos, nem durva, de odabasz, bólogatni kezdesz tőle.
A 'Nude'--'Arpeggi'--'All I Need' hármason kívül egyébként nekem biztosan a 'Reckoner' a lemez nagy-nagy száma. Már csak azért is, mert ez az eddig a 'Feeling pulled apart by horses' kezdetű zenével asszociált dal valami egészen más lett: kúl, laza, csendes, de nagyon-nagyon töltött. A sűrített ritmusalapozás és az arra rájátszott le-fel pengetett alap (ami egyből máshogy ritmizálja át a dobokat; a basszus egyébként még egy harmadik ritmus) rögtön lebegtetni kezd rendesen, és az e fölött megszólaló magas ének nagyon meg tud indítani. Az 'Arpeggi/Weird Fishes' viszont elsőre kicsit talán kevésbé lendületes, mint koncerten volt (az irónia persze, hogy így igazából elvesztek a pengetésből az arpeggio-k; de az az egy karakteres váltás az akkordmenetben mondjuk nagyon állat), de még így is kurva jól szól a 'Nude' és az 'All I Need' közé betéve -- ahol meg minimálszövegek, minimálképekkel (az 'All I Need' szövegével is csak a második versszak a gondom), csendes, nyugis, szép zenével. Az egészet lezárva a 'Videotape' különösen megfelelőnek tűnik zeneileg és tematikailag is. Tessék, beszéltünk konkrétan a zenéről is. Tovább is van, tudja mindenki mondani magának, attól függően, hogy épp szereti-e a háttérben szintivel felrakott akkordszőnyegeket, a vonósnégyeseket a hangszerelésben, a fokozásnak, súlyozásnak, kiemelésnek odarakott egy-két hangos vagy ütemes kórusszerű vokálokat. Vagy az eleve magasan kezdődő énekeket (mint a 'Reckoner'), vagy a mélyen kezdődő énekeket, amik később mennek fel ('Jigsaw'). Vagy a finoman kezdődő, első refrénben még szintén finom, majd második versszak végén dinamikát feltoló, majd vokálos refrénre lemenő számokat ('Nude'), ill. a csendben torz szubbasszussal kezdődő, végére bezongorásodó és magasan énekelőket ('All I Need'). És így tovább. Reflektáljunk akkor arra a kritikai lehetetlenségre, hogy a Radioheadről szóló írások nagy részében konkrétan a zenéről egyetlenegy szó sem esik.
Mondjuk a már idézett quartos cikkben sem sok. Viszont annak nagyon is van értelme, hogy a Radiohead az emberek (sok ember) életének a soundtrack-je, és ezért jó, és ezért fontos -- nem teljesen ez jön ki belőle, de igazából ez a fontos. Elgondolkodunk kicsit, nem-e degradáló-e ez, hogyhogy soundtrack bazmeg, szaros csilláut háttérzene vagy mi? De még ha igazából annak is volt szánva ('jó a Radiohead, csak ne kelljen rá figyelni'), sokkal jobb kép, mint az elsőre tűnik: azért jó a Radiohead, mert így bemászik az emberbe és az életébe, mert még akkor is jó, ha nem is figyelsz rá. Ez persze popzene, mert az csinálja ezt; de a popzenében is épp ez a jó, aláfesti neked a különben néma vagy dialógussal alámondott életedet. A 'Now that you found it, it's gone' olyan, mint mikor a hős épp kétségbeesik, mert látja, hogy it's a sad and beautiful world. A 'Reckoner' visszajövetelénél felemeli a fejét, és zsebre tett kézzel, bólogatva megy tovább mégis a végefőcímbe. Az 'All I Need' alatt a hős csak nézi a csaját, ahogy az alszik, az 'It's all wrong, it's all right'-hoz a hős kicsit szomorúan, melankolikusan átgondolja az életét. Ehhez a zenéhez a te életed nem kell melankolikus és szomorú legyen, és persze ettől a zenétől se lesz az. Az meg, hogy hallgatják olyanok is, akik szerinted túl melankolikusak és szomorúak, kurvára ne mondja már meg, hogy ez most jó-e vagy nem. A Radiohead az In Rainbows-on sem rádiókabaré. Viszont nagyon szép.
2006 nyári turné
Nude (Amszterdam, 2006. aug. 28.)
All I Need (Amszterdam, 2006. aug. 28.)
Arpeggi (Koppenhága, 2006. máj. 7.)
15 Step (Koppenhága, 2006.máj. 6)
Open Pick (Koppenhága, 2006.máj. 6)
House of Cards (Los Angeles, 2006. jún. 30.)
Videotape (Amszterdam, 2006. aug. 28.)
Down Is the New Up (Madison Square Garden, 2006. jún. 13.)
4 Min Warning (Koppenhága, ??)
Régi verziók
Nude (1998. ápr. 2)
Arpeggi (Ether Festival, 2005)
Reckoner (something completely different)
Down Is the New Up (From the Basement)
Videotape (From the Basement)
Tovább:
[Radiohead: In Rainbows Disc 2]
Amnesiac In Rainbows Kid A OK Computer Radiohead
131975