2007. 12. 02.
Maynard James Keenan korunk egyik legmeghatározóbb underground ikonja, a Tool és a Perfect Circle frontembereként tulajdonképpen mindent elért, amit non-mainstream előadó csak elérhet. Elhivatott, végsőkig lojális rajongótábora messze földön híres, nálunk is működik egy kicsiny, ám annál lelkesebb közösség.
A civilben elismert borászként számon tartott énekes utóbbi dobásai kivétel nélkül csalódást okoztak, pedig nagyon próbáltam megszeretni az utolsó Tool-lemezt, csakúgy mint az APC búcsú(?)kiadványát, a feldolgozásokból összeállított eMotive-ot. Puscifer néven futó alkalmi projektje első lemezét nagy várakozások előzték meg...mint mindig. Pedig már az első hallgatás után kiderül: itt viccelnek velünk.
"A Puscifer inkább pólóüzlet, mint zenekar" -ezt nem más állította egy interjúban, mint maga MJK, és ennél frappánsabb felütéssel nem is kezdődhetne egy Puscifer-lemezkritika(?). Azért a kérdőjel, mert--mint a bevezetőben említettem--nem szabad egy percét sem komolyan venni a lemeznek, szóval aki a Tool metafizikai mélységű matekmetálját vagy az APC sötét romantikáját szeretné hallani, az inkább kísérletet se tegyen a V is for Vagina meghallgatására. Maynard nem is árult zsákbamacskát: ha nem elég maga a lemezcím, akkor kezdésnek ott a beharangozó--magán az albumon nem szereplő--kislemezdal, a 'Cuntry Boner', amelyben a főhős egyes szám első személyben meséli el tucatnyi country--és rock'n'roll--legendával megesett szexuális kalandjait.
Maga a lemez azért korántsem a vidéki Amerika, meg a Texasi Kopó hangulatát idézi, sokkal inkább a NIN/későbbi Marilyn Manson fémjelezte indusztriál-vonalat követi. Ha említett előadók legjobb munkáihoz hasonlítanánk, csúnyán meg is bukna az album, viszont ilyesfajta összehasonlításnak nincs semmi értelme, ugyanis amíg Reznor és Manson főállásban -sokszor erőltetetten- próbálnak sokkolni, addig Maynard--olyan lemezekkel a háta mögött, mint az Aenima, a Lateralus vagy a 13th Step--csupán passzióból játssza meg a horror-rockert, ráadásul minden dalból csak úgy süt a humor és az önirónia. Ki venné komolyan például a nyitó 'Queen B' R'n'B-s alapú, monoton dörmögését? Hát persze, hogy senki, nem is kell, viszont nyugtázhatjuk, hogy Maynard teljesen más hangfekvésben énekel, mint amit megszokhattunk tőle; az eddig jellemző éteri, dallamközpontú előadásmód igazán csak a záró 'Rev. 22:20' zongorás borzongásában köszön vissza, egyébként szinte végig tökös (és vicces) mély "cowboy-baritont" hallhatunk. Öcsém szerint--aki a ZS-kategóriás slasher-filmek kvalifikált szakértője--olyan az egész album, mintha egy tipikus sivatagban eltévedős, útról letérős, mindenkit lemészárlós horror soundtrackje lenne, a favágóinges helyi Redneck-kocsmába való első betéréskor megszólaló baljós felütéstől kezdve az utolsó, húsdarálóval kipréselt vércseppig. Van benne valami. Maynard egyébként a Tool legutóbbi turnéján is rendszeresen a cowboy-vonalat erőltette öltözködés terén, úgyhogy éppen ideje volt már egy ilyen kiadványnak.
Ha mindenáron kiemelkedő pillanatokat akarnék keresni (nem sok van egyébként), akkor talán a 'Momma Sed' és az 'Indigo Children' lennének a választottjaim; előbbi jó kis akusztikus témával operál, a refrén sem rossz, utóbbi pedig még az indusztriál műfaji követelményeinek is eleg tesz, igazán borongós hangulatú, húzós kis darab. Egyébként nem tudni pontosan, kik is játszottak a lemezen, Danny Lohner, Josh Freese és Milla Jovovich mindenképpen hallható, a többieket meg ki-ki döntse el maga. Az egészet úgyis megint Maynard viszi el a hátán, nélküle semmi értelme nem lenne az egésznek. A zenei alapok között nem is találni igazán különlegeset, meglehetősen primitív az egész, fémes prüttyögések, recsegő basszusok, a lényeg a feeling, ami az egészet áthatja.
Összességében elmondható, hogy az eMotive elkapkodott stíluskavalkádjához képest mindenképpen jobban sikerült lemezzel van dolgunk, a Tool-fanok közül meg úgyis lesznek olyanok, akik szentségtörésnek fogják tartani az egészet. Háttérzenének, kampányszerű hallgatáshoz tökéletesen megfelel a V is for Vagina, a kedvence senkinek nem lesz, arra ott vannak Maynard más munkái; ha most nagyon gonosz akarnék lenni, feltehetném a kérdést, hogy jó-jó, de végül is kinek készült a lemez és milyen célból...de nem akarok kukacoskodni. Most, hogy az APC végleg véget ért, a Tool pedig kicsit mintha elfáradt volna, jól is jön egy kis frissesség. Maynard olyan mint Sting: bármit csinálhat, úgyis ott lesznek a lemezei a rajongók polcain. Ráadásul ez a nekifutás most kifejezetten szórakoztató. Elvégre még az okkultisták is elmennek néha berúgni.
Maynard Perfect Circle Puscifer Tool
131975