Waters valószínűleg az Animals környékén borult ki végleg. A Roger Waters életművét cincáló sorozat újabb epizódja.2007. 12. 18.
Waters valószínűleg az Animals környékén borult ki végleg. A Roger Waters életművét cincáló sorozat újabb epizódja.
Roger Watersről cikksorozatot írni persze maga a totális amatőrizmus -- főleg, ha én is részt veszek benne -, róla egyértelműen filmet kellene forgatni; a maga nemében ütősebb lenne, mint az elbaszott Doors-film: Watersnek annyira jellegzetesen alkoholista arca van, hogy óriási, rettenetesen szétvert bulik közé alig-alig kellene pár percnyi studio footage-t bevágni. Az egyik ilyen pár perc pedig szólhatna akár az Animalsről is, megspékelve a szokásos hihetetlenül béna társadalomkritikával, éhező kisgyerekek és megalomán üzletemberek képeivel, és a többi, és a többi.
Orwell a sírjában forog
Mint azt már legutóbbi cikkünkben is megírtuk, a Pink Floyd életműve nagyjából három korszakra osztható: pszichedélikus-álmosító-patetikus. Az Animalsbe szerencsére mindháromból jutott -- valószínűleg ezért is kellemesebb élmény, mint a dinamikakompresszor nélkül hallgathatatlan The Final Cut. Jut bele pár pszichedélikus húzás (Waters álmosító ordításai alatt Wright domináns frígben játszott hülyeségei), pár álmosító (Waters ~ ordítása), meg jó pár patetikus is: hisz a témaválasztás maga a tökély, a kritikusok végre beleáshatják magukat társadalmi problémákba. Az Animals legfőbb előnye az, hogy a polizitáló faszfejek végre nyugodtan, látszólag zenéről írva küldhetik el az ellentétes oldalt a jó kurva anyjába.
További zseniális -- és antiszocialitását is tökéletesen bizonyító húzás -- Rogertől az 1984 és az Állatfarm tematikájának remek mixelése, amivel sikerült elérnie azt, hogy mindenki előszedte ez utóbbi regényt, és olyanokat magyarázott bele, amik igazából az 1984-ben lelhetőek fel; persze később rájöttek a súlyos tévedésre, és megbízták irodalomkritikus haverjaikat, hogy mossák össze a kettőt, a legszerencsésebb pedig az volna, ha a továbbiakban az Állatfarmot az 1984 prototípusaként annotálnák, konnotálnák, és így tovább. Ezzel sikeresen meg is oldották az egyik fő problémát -- megint nem bukott le a Nagy Kritikusi Összeesküvés, illetve nem kellett magukat hülyének nézetniük, Roger pedig tovább sírt apró, ám piszok drága párnáiba. A rohadt szemetek aztán Orwellből pedig erőművet készítettek, pár permanens mágnest, pár tekercset, és szegény George folytonos sírbéli forgását kihasználva termelték az áramot. A világ olykor rohadtul groteszk, ahogy az az Animals-ben is meg van énekelve: és simán lehet, hogy a Pink Floyd is benne van, hiszen három fázisuk volt, Orwell pedig szintén háromfázisú áramot produkál.
Goodbye, Mr. Pink Floyd
Az Animals egyben az autentikus Pink Floyd hosszú, máig is tartó búcsúzásának kezdeti pontja is; nagyjából ekkorra vette át Waters az összes zene, az összes szöveg írását zenésztársaitól, akik már ekkor is röhögtek rajta, persze egyelőre csak diszkréten. Továbbá ez az utolsó olyan, Watersszel közös Pink Floyd lemez, amit tényleg meg lehet hallgatni dinamikakompresszor nélkül egy bérházban.
A tagok Waters szövegein és röhejes zenei megoldásain való röhögése mindazonáltal egy baszottul jó lemezhez vezetett -- alig néhány ponton bicsaklik meg, a legjobb példa talán a 'Dogs'-ban Gilmour "ken-szö-hö-HÖÖÖÖHÖHÖÖÖHÖÖÖÖÖR" áriája; úgy tűnik, a srácok ekkor még a legtöbb esetben helyesen tudták kezelni Roger egyre fokozódó antiszociálisságát és egyre mélyülő depresszióját. Jóllehet, Waters őket is bevonta a maga kis patetikus miliőjébe, azonban ekkor még nyilvánvalóan nem tudták komolyan gondolni, hogy komolyan ki akarja őket csinálni.
Roger ráadásul itt dobja be először a brutális szintű gitárközpontúságot, egyelőre persze nagyjából a középtartományban maradva -- bár persze már itt is sejthető, hogy a következő lemezen már kitör a forradalom: rögtön a második számban (Dogs) egy D-re lehangolt akusztikus gitárt hallhatunk. Wright meg egy-két izgisebb szextmeneten, eldugott fríg hangsoron hülyéskedésen, effektezésen kívül nagyjából már most ki van dobva, nem is nagyon kell a The Wall-ig várni erre.
Ami mégis iszonyúan erőssé teszi a lemezt 'zeneileg' (bár ezt a Cluster One bevallottan nem tudja, hogy mit is jelent), az a minden egyes ütemben ott lapuló feszültség; az ember azt várná -- ahogy a The Final Cut-on is történik --, hogy a következő pillanatban végre kiszakad a dobhártyája; azonban meglepő módon az egész lemezen nincsenek váratlan dinamikai váltások, még ahol már tényleg azt várnánk, hogy 'na most annyi', ott sem -- a Sheep outró-gitárszólója is csak szép, viszonylagos csendben szaggatja a levegőt -- Waters megmutatja, hogy 'ha-ha, ilyet is írhattam volna, de mégsem teszem', és ez gyönyörű.
Főleg, hogy mindemellett a klasszikus dinamikai megoldások - mint például a 'Dogs' végén a szöveg súlyosbodásával crescendáló zene apokaliptikus tetőpontja, majd gyors visszazuhanása, és nem túl hosszú szünet után a 'Pigs (Three Different Ones)' súlytalan intrójába átvezetése -- is a hangszerelést (és persze, a kollégákat) kihasználva szintén gyönyörűen vannak kivitelezve.
Waters észre is veszi
Mármint, hogy röhögnek rajta mindenütt, a studióban, a puccos szállodákban, még a buszmegállóban is. Alighanem ekkor kerül be a "you're nearly a laugh but you're really a krá-HÁÁÁÁ-háháháhááááááj" sor is: az utolsó szóban pedig nyilvánvalóan elirigyli Gilmourtól a remekül kivitelezett 'cancer-áriát'. És alighanem ezért is köpi le azt a szerencsétlen koncerten sikítozó állatot.
Persze ezzel érinteni is lehetne a lemez egyik interpretációs síkját (természetesen a mű multimediális terének metszeteként), hogy igazából valóban Waters fokozódó világgyűlöletét dokumentálja, és mint ilyen, akár pszichiátriai kórképnek is tekinthető. És ez nem is lenne meglepő, az Animals-t, és a későbbi Waters-szövegeket tekintve valóban megfigyelhető egyfajta, már itt elkezdődő progresszió, ami végül a nyilvánvalóan röhejes "stop bush" feliratú gumidisznókban teljesedik be. Apropó, gumidisznók, ugye mindenki ismeri a történetet a Battersea Power Stationről, és a gumidisznóról?
If you didn't care
A legszebb -- és egyben az előbbi agyfurkász-témához is kapcsolódó -- húzás azonban kétségtelenül a három 'nagy' dal ('Dogs', 'Pigs', 'Sheep') keretbe foglalása a 'Pigs on the Wing'-gel, hiszen elképesztően sok lehetséges interpretációt nyit meg előttünk; lehet akár csak 'a feleségének írt szerelmes dal', vagy 'az egész lemez egy hatalmas letagadott ha-akkor feltétel', vagy akár 'jó kis akusztikus gitáros szar', vagy akármi más. Ez egy egészen brutálisan szép (és persze késői, orgonával kiegészített) előadása annak, hogy hogyan érezd rosszul magad.
Valljuk be, igazából nagyon-nagyon hülyén kell hozzáállni a dolgokhoz ahhoz, hogy ezt a lemezt egyáltalán bármilyen szinten politikainak tartsuk. Nem a tőle később megszokott 'aktuál-Maggie-zés', vagy a még röhejesebb 'ne bombázzátok le az arabokat, mert egyszer arra jártam, és oooolyan kedvesek voltak', sokkal inkább (mint minden igazán jó lemez) a szenvedő és magára hagyatott szubjektum szimbólumok mögé rejtett szörnyű sikolya a megváltásért. A nagy különbség az ezt követő Waters-művek, és eközött pont az, hogy ezt még lehet mindenféle aktuálpolitikai jelentés nélkül is hallgatni.
Linkek:
Roger Waters hivatalos oldala
Battersea Power Station
Roger Waters-sorozat:
01 Mert megérdemled, Roger!
02 Roger, charade you are (Pink Floyd: Animals)
03 Roger romantikus punklemeze (Pink Floyd: The Wall)
Animals életmű Pink Floyd politika Roger Waters
131976