2007. 12. 10.
Lou Reed egyszerre illik 'Szétküldött Arcú Rocksztárok' illetve 'Érthetetlen Énekesek' sorozatainkba is. Lou Reed egy klasszikus. Lou Reed a legeslegkúlabb rocksztár a világon.
David Bowie már egy 1974-es interjúban megmondta, hogy "Lou Reed a legfontosabb szerző a modern rockban". David Bowie-nak pedig majdnem mindig igaza van, ő csak tudja. Persze, a közmondásos keze itt kicsit azért hajlott--persze, én is mondanék ilyet olyasvalakiről, akinek két évvel azelőtt egy kurva jó lemezt (Transformer címmel) producáltam, zongorázgattam rajta, ilyesmi. Meg akinek a sleppjével kurva jól éreztem magam New Yorkban.
Lou Reed nélkül egészen biztosan nem olyan lenne a mai rockzene, amilyen, és nem, itt nem megyünk bele abba, pontosan "milyen" vagy egyáltalán "micsoda" a "mai rockzene". Lou Reed nélkül lehetetlen lenne igazán kúl rakendrollt csinálni úgy, hogy komolyan lehessen venni. Lou Reed nélkül a háromakkordos zenekarok mind punkok lennének (az Animal Serenade bevezetőjében ki is szól nekik a 'Sweet Jane' témája mögül, és elárulja, hogy az igazából négy akkord, figyeld a kezemet, csalok), a napszemüvegről a Terminátor jutna eszünkbe, és így tovább. Mindezekért még a 80-as-90-es évek-beli fej nélküli, hülye alakú gitárokhoz fűződő természetellenes viszonyát is megbocsátjuk, meg a 'Perfect Day'-t Pavarottival (mindkettő egyben itt megtekinthető).
De az tény, hogy valahogy sosem volt érthető, Lou Reed miért lett énekes. Már a Velvet Undergroundban is inkább csak a nyilvánvalóan beállva csinált felvételeken énekelt a szó szorosabb értelmében, a szólókarrier kezdetétől pedig tökélyre fejlesztett egyfajta egy-két hangon mászkáló énekbeszédet. Öregebb korában ehhez társult az is, hogy láthatóan sokszor csak nagy vonalakban emlékezett szövegekre, ritmusokra pedig egyáltalán nem; így egy-egy sort tökéletesen felismerhetetlenül is el tudott énekelni, és 1994-re, a Velvet Underground három párizsi búcsúkoncertje alkalmára már olyan rajongók is voltak, akik szerint a lemezzel egyetlen nagy baj van: Lou Reed éneklése. De ne hagyjuk becsapni magunkat: Lou Reed nem hamis, nem botfülű, nem "nincshangja", nem "technikátlan", hanem Lou Reed így énekel, és kész. Pusztán az a tény, hogy valaki le tud húzni ebben a bizniszben 40 évet, és nem változtat ezen, sőt, az magában is mutatja, hogy ennek a momentumnak mélységes jelentése van. Ő az ősatyja a legkúlabb, legszenvtelenebb, napszemüvegben, szétküldött arccal kamerába néző rockzenének.
Azt sem könnyű megemészteni, hogyan lett gitáros, mikor mai napig majdnem minden száma a végletekig egyszerű témákból építkezik, és nem igazán viszi el a hangszerelés sem. Ami a Velvet Undergroundban experimentálisnak indult, a harmadik lemezre (Velvet Underground címmel) azért eléggé szelíd kis zenélés lett (igen, igen, már akkor is kúl volt), viszont igazán a korai szólólemezken (Lou Reed, Transformer, Berlin) nőtt ki belőle az a hamisítatlan 70-es évek elejei kis geci rakendroll, ami a rakendrollnak súlyt tudott adni akkor anélkül, hogy a punk felé mutatott volna. Semmi nagyobb formabontás, csak tök jó, lendületes, egyszerű témák, minimálhangszerelés (a Transformer dobjait szinte bárki fel tudná játszani, lábdob-pergő egy-két), szürreális minimálszövegek (vagy Velvetből áthozott és átdolgozott cuccok: 'I Can't Stand It', 'Ocean', 'Ride Into the Sun', 'Lisa Says', csak az első lemezen; 'Andy's Chest' a Transformeren; 'Berlin' az első lemezről a Berlinen, stb.), minimálének. Minden minimál. Itt van egy faszi ebből a hülye New York-i underground art társaságból, és úgy énekel ilyen teljesen megdöbbentő dalokat, mintha kurva nagy sztár lenne eleve. Nem is csoda, hogy az lett, az ilyen önbizalmat mindenképp értékelni kell.
Volt aztán neki mindenféle a 40 év alatt, a Metal Machine Music megválasztása minden idők leghallgathatatlanabb lemezévé, és jó néhány tényleg hallgathatatlan lemez; de az alapokon egyáltalán semmit sem változtatott. Máig ő tud legjobban eljátszani úgy egy témát, hogy csak belerak néhány hangos lefutásokat, meghúz egy-két hangot, és azonnal fel lehet ismerni. Ép ésszel nem nagyon állíthatjuk, hogy a Raven, az Ecstasy, vagy akár a Set the Twilight Reeling zseniális lemezek, és a második magyarországi fellépése (a Szigeten) sem volt épp hakni-feeling nélküli. Viszont az utóbbi években visszatért egyszerű hangzás, régi számok, koncertlemezek (Perfect Night in London, Animal Serenade), a BUCK FUSH pólók (amiért még Roger Waters is szeretné) és Anthony Hegarty mind-mind lehetetlenné teszik valamennyiünk számára, hogy Lou Reedet ne szeressük. Lou Reedet, aki napszemüvegben született, aki képes volt John Cale-lel megint összeállni a 90-es évek elején, és egy olyan kegyetlen jó lemezt írni egy olyan kegyetlen nagy fasz tiszteletére, mint Andy Warhol (Songs for Drella, leginkább arra emlékszem, mikor egy hasonló korabeli magyar fanzinban azt írták, nem tudják, ki az a Drella, de piszok mázlista, hogy ilyen zenét írnak neki ezek ketten--majdnem minden számban elhangzik 'Andy' neve, időnként a 'Warhol' is). Aki, mikor egy nagyon elbaszott 70-es évek-beli londoni koncertjéről kérdezték, azt felelte, nem tudja, a hetvenes évekre egyáltalán nem emlékszik. Aki már egy jó ideje nem küldi a heroint és egyebeket, az arca viszont olyan mértékben szétküldött, hogy szobrot kéne neki csinálni.
Tényleg nehéz megérteni, miért ilyen jó. Segítségül megtekintendő a Set the Twilight Reeling-ről a 'Hooky Wooky' videója, amiben minden tökéletesen benne van. Aztán megtekintendő ugyanez egy tévéshow-ban, ahol rettenetesen, tónustalanul énekel, átritmizál, átírja a szöveget. És még így is kúl. Mindenhogy az marad.
Linkek:
Lou Reed hivatalos
SZAR
01 Robert Smith
02 Lou Reed
03 Elliott Smith
04 Jarvis Cocker
05 Steven Tyler
06 Bradford Cox
Érthetetlen Énekesek:
01 Lou Reed
02 Ozzy Fucking Osbourne, Prince of Fucking Darkness
Lou Reed rakenroll szar Velvet Underground
131977