Négy év nagy idő; tizenhat éves voltam, amikor a legutóbbi Radiohead-sorlemez, a Hail to the Thief megjelent.2007. 12. 02.
Négy év nagy idő; tizenhat éves voltam, amikor a legutóbbi Radiohead-sorlemez, a Hail to the Thief megjelent.
Azóta kamaszkorom világmegváltós, virágillatú mindennapjait a középiskolával együtt rég magam mögött hagytam, csináltam egy zenekart, aztán még egyet, a kettő között megismertem egy lányt, aki még most is velem van, elmentem egyetemre, majdnem vissza is jöttem, megjártam egy kollégiumot és két albérletet, szóval nem unatkoztam. Most itt az új lemez, és könyörtelenül az arcomba vágja, hogy "ami egyszer volt, újra nem jön el". Szomorú is lehetnék, mégis mézédes a nosztalgia.
Mert az In Rainbows még véletlenül sem a legjobb, viszont mindenképpen a legszebb album, amit a Radiohead valaha kiadott/(letölthetővé tett). Nyomába sem ér a The Bends tökéletes popzenéjének, az OK Computer világsikert hozó zsenialitásának, vagy a KID A/Amnesiac-kettős merész kalandozásainak. Azok az idők elmúltak. Vannak, akik csalódottan írnak az albumról (főleg a promóciós példányok hiánya miatt vérig sértett, durcás szakírók), vannak, akik az egekbe magasztalják. Szerintem egyik tábornak sincs igaza; helyén kell kezelni ezt a lemezt. Nem akartam az elhamarkodottan elemzők népes táborának sorsára jutni, úgyhogy az elmúlt pár napban hagytam, hadd hasson rám a zene, a véleményformálást későbbre tartogattam. Azt hiszem, jól döntöttem. Íme a tételmondatom: az In Rainbows kristálytiszta ambient. Következik a bizonyítás.
Amióta Thom Yorke-nak végleg elege lett a dallamokból--ez nagyjából az ezredforduló környékén lehetett--mindig volt bennem egy kis szomorúság az új dolgaik hallatán. Persze én is kellően el voltam ájulva a bámulatosan komplex dalszerkezetektől meg a hátborzongató hangulattól; a fenébe is, ősi Bends-rajongóként is elismerem, hogy a Kid A a zenekar főműve. Csak hát néha azért hiányzott az a szépséges "singalong" dallamvezetés, amihez pedig Yorke nagyon-nagyon ért. Én megértem, hogy elegük lett a stadionénekeltetős balladákból, de azért a 2003-as Hail to the Thief már-már elidegenítően hideg (erős kép!:-)) hangzását sosem tudtam igazán megbocsátani nekik. Most már persze tudom, hogy az a lemez is fontos lépés volt az úton, ami idáig vezetett. És én örülök, hogy ez az album ilyen lett. (Az alacsony bitrate miatt nyavalygók pedig fogják be, főleg, akik semmit sem fizettek érte.)
A nyitó '15 Step' újra rádöbbentett arra, hogy minden idők egyik legnagyobb hatású bandája márpedig a Can, és punktum. Radiohead goes Krautrock? Na, azért nem. Bár nem örültem, hogy megint programozott dobokkal indul a lemez, de a gyönyörű akkordmenet helyre tette a dolgokat. Már itt érződik, hogy azért ez az album sem lesz egy sétagalopp, nem is ajánlanám olyanoknak, akik most ismerkednek a zenekarral. Itt még akár az előző lemez egyenes folytatásáról is beszélhetnénk, a következő 'Bodysnatchers' viszont gyorsan megidézi a nyolcvanas évek 'lo-fi'-zenéit, még a túlvezérelt erősítők is olyanok, mintha egy havertól másolt kazettát hallgatnánk. Thom Yorke hangja teljesen máshogy van keverve, mint eddig: mélyebb, melegebb tónusban énekel.
A nagyon szép dolgok igazából csak a harmadik számtól kezdenek beindulni, de onnantól aztán nincs megállás: a koncertekről már jól ismert, majd' tíz éves 'Nude' stúdióban még szebb, mint élőben. Puha basszus, fájdalmasan szép ének. Jonny Greenwood -és ez a lemez nagyjáról elmondható- gyönyörű vonóskíséreteket írt, nem véletlen, hogy a BBC zenekarának is komponált már. "Don't get any big ideas..." -még visszangzik a fülünkben, de már sodródunk is tovább a 'Weird Fishes/Arpeggi' esős hangulata felé. Itt jön ki a legjobban a fent említett ambient-párhuzam; nem csodálkoznék, ha nemsokára dj-szettekben is felbukkana ez a szám. (Tényleg, Fishes?)
Talán a leszebb, és legkönnyebben befogadható dal az 'All I Need', a maga kis trip-hopos dobjával, és--végre--klasszikus szerelmes témájával. Ha lesz klip, akkor én ezt javasolnám. Ráadásul Yorke itt olyan tónusban énekel, amilyet utoljára 1995 körül hallhattunk tőle. Az utolsó fél perc pedig maga a Gyönyör á la OK Computer. "Waky-waky, rise and shine..." -máris az egyetlen igazán ismeretlen új dal, a 'Faust ARP' kísérteties folk-balladája szól. Nekem ez a kedvencem a lemezről, annyira álomszerű a hangulata, ráadásul a refrén is nagyon jó, a vége pedig hátborzongatóan szép; a vonósok egészen varázslatos hangulatot adnak neki.
Sokan várták a 'Reckoner'-t, aztán kiderült, hogy ez nem is az a szám. Nekem nem gond, mert a lemez második legjobb énektémájáról van szó. A már szokásosnak mondható, visszafogott dobok--tényleg, Phil Selway most nem nagyon erőltette a lüktető groove-okat--jó alapot adnak a puha zajfüggönynek, a csodaszép zongorakíséret pedig szépen ellenpontozza a--milyen meglepő--búsulós hangulatot. Nekem speciel sokkal jobban tetszik, mint a 'Jigsaw Falling into Place', amit 'Open Pick' néven ismerhettünk korábbról; mindenki el van ájulva tőle, de én pont ezt érzem teljesen jellegtelennek. Csak az ének zaklatott monotonitása ad neki egy kis ízt, egyébként felejtős. (Update: mikor a cikket írtam, még nem sejtettem, hogy ez lesz az első single.)
Viszont a lemez abszolút csúcspontjának a 'House of Cards' számít nálam. Mikor először végighallgattam, arra gondoltam, hogy kerülhette el eddig a figyelmemet--pedig játszották ezt is sokszor élőben. A kritikák alapján úgy tűnik, ezt szeretik a legkevésbé, bár nem értem, miért. Olyan fantasztikus dallama van, hogy hirtelen úgy éreztem, rám zúdulnak a régi, nyári éjszakák. Kevés szám tud így megindítani, és kicsit szégyellem is, hogy egy visszhangosított éneket kísérő szimpla akkordváltás ilyen hatással van rám, de ezért az a Radiohead, ami. "I don't want to be your friend; I just want to be your lover" --a Pablo Honey óta nem énekelt Yorke ilyen szentimentálisan. Talán az egész életmű (egyik) legszebb dala.
A 'Videotape' esetében érzem azt, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem hallgattam agyon a koncertváltozatot; a fanok körében talán ez okozta a legnagyobb felzúdulást, mondván, a stúdióváltozat "megölte" a dalt. Nekem semmi bajom nincs vele, azon kívül, hogy az ének túl szárazra lett keverve, és záródalnak százszor inkább kellett volna a '4 Minute Warning'. A fél karomat odaadnám érte, ha hallhatnám a stúdióverziót. Sebaj, nemsokára jön a kettes CD is, azon rajta lesz.
(Egyébként annak ellenére, hogy említett kiadványt bónuszként hirdették meg, valószínűsíthető, hogy ugyanolyan jogú lemez lesz, mint az első; elég csak az olyan dalokra gondolni, mint a 'Bangers'n'Mash', a 'Down is the new Up' vagy a 'Go Slowly'.)
Na most mi legyen? Hogy mégis, mit gondolok az albumról? Semmi újat vagy izgalmasat. Okos emberek mindent elmondtak már előttem, nem hinném, hogy bármi eredeti észrevételem lehetne. Azt sem hiszem, hogy az In Rainbows történelmet fog írni. Szeretnivaló zene. Kedves és kellemes. Még sosem csináltak rossz lemezt, hál' Istennek most sem. Kellenek az ilyen biztos pontok az életben. És most valahogy jobb szívvel gondolok rájuk. Szeretettel. Mert a Radiohead az elmúlt tíz évben annyi minden volt, de szép és romantikus már nagyon régen nem.
Hát most megint. És ez jó. Nem?
Tovább:
[Radiohead: In Rainbows Disc 2]
131975