Az egész úgy kezdődött, hogy Jack White, a White Stripes istenített fekete-fehér-piros gitárzsenije a 2005-ös Get Behind Me Satan kötelező promókoncertjei után hazaruccant kicsit Detroit-ba összeülni pár régi baráttal, sörözgetni, dumálni a régi szép időkről... A legenda következő képkockája már Brendan Benson, a szólóban kicsit undergroundos-alteres, ritmusgitározós rokkot játszó cimbora padlását mutatja, amint White-tal közösen csak úgy poénból megírnak egy dalt 'Steady as she goes' címmel. Egy évre rá, 2006-ban a 'The Raconteurs', azaz 'A Mesélők', a huszonegyedik század első "supergroup"-ja, amire tagjai sokkal inkább szeretnek úgy hivatkozni, mint "egy banda régi haverokból" már túl volt egy stúdiólemezen, temérdek koncerten és pár Grammy-jelölésen... Nomeg azon, hogy Jack White-nak már nem csak a Stripes miatt kellett szépen mosolyogva integetnie, ha a rokkendroll megmentőjeként dicsőítették... Mondjuk szerintem kibírja.Adott tehát egy alapól nagy nevekkel induló project (White, Benson, Jack Lawrence és Patrick Keeler a Greenhornes-ból), ami valahogy mégis más, mint amit egy hasonló kollaborációtól várnánk: A Raconteurs koncepcióját tekintve szinte teljesen komolytalan, zeneileg majd minden elvárásra magasról tesz, és ezzel együtt (meg a lemezzel együtt főleg) marha tökösen kiáll, és odavágja a közönség pofájába, hogy "Mi ezt szeretjük játszani, de ezt nagyon... Mi adjuk, ti meg kezdtek vele, amit akartok!" Mindehhez még hozzájön a (farmerbe betűrt!!!) flaneling és az öt centi vastag SZTK-keretes szemüveg Lawrence-en, a teljes '70-es években kultivált ruhatár előszedése a többiektől (White ijesztően másmilyen, ha nem fekete-fehér-piros cuccokban van), és a Beatles-es dobverőfogás Keeler-nél... Hát kellhet ennél több egy igazi, tökös rockbandához?
A debut-album, amit igazából nem is nagyon kellett promótálni 2006-ra datálódik, és Broken Boy Soldiers címmel jelent meg. Teljesen érthető okokból a lemezt a 'Steady as she goes' Grammy-re jelölt őrülete nyitja (külön nyalánkság a Jim Jarmusch nevével fémjelzett videó), ami sokak szerint (magamat is beleszámítva) legalábbis az elmúlt két év legjobb rockdala a maga négy akkordos verseivel és refrénjével... (Hozzáteendő, hogy ez a Stripes-os dolgokat ismerve már kiugróan technikásnak számít). A tíz dalból, mely felkerült a lemezre a 'Steady as she goes' mellett kiemelendő a 'Level', ami megintcsak egy borzasztóan egyszerű és fülbemászó valami, hozzátéve egy egészen garázs-rock-szerű hangszerelést, kánont a végére és Stripes-ba illően hülyére torzított, teljesen nevetségesen (és épp ezért érdekesen, különlegesen, kreatívan) használt gitárokat. A címadó 'Broken Boy Soldier' hipnotizáló, torzított vokáljával tűnik ki, míg az utolsó dal, mely a 'Blue Veins' nevet viseli, egy hamisítatlan, lélekfacsaró blues-dal, aminek érdekessége a stúdióverzión teljesen szétküldött struktúra, és hogy nincs szóló, azaz igazából mégsem blues, a kötelező gitárnyikorgatás helyett egy nagyon idegesítő (de mindenképp art, és nagyon hangsúlyos jelentésű) visszafelé lejátszott versszak van, ami így teljesen hitelesen hagyja nyálcsorgatva a hallgatót... A lelkes hallgatót, aki majd (többek között) emiatt jól elmegy koncertre, ahol majd jól megkapja azt az elmaradhatatlan szólót... Ezt a szólót és sok másikat is, mivelhogy a Raconteurs-t nagyon szeretik a napjainkban tevékenykedő legjobb élőben játszó bandák közt emlegetni, amire nagyon-nagyon sok bizonyíték is található, tessék keresgélni innen tovább... Szóval vannak önmagát elhagyós, extatikus szólók megtűzdelve olyan megrázóan és leütősen erős feldolgozásokkal, mint például a 'Bang Bang' (igen, a Nancy Sinatrás), amiről már rögtön az elején az ugrik be, hogy vajon hogy a fenébe jut eszébe ezeknek ilyen dalokat feldolgozni... Először ez, utána az, hogy hogy a fészkes francba csinálják ilyen jól...
A Raconteurs tehát egy vérbeli koncertzenekar, akiknél a lemez tulajdonképpen arra van, hogy a hallgatók felismerjék a dalokat, meglegyen a performansz csontváza a fejükben, mikor koncertre mennek, ahol aztán majd a zenekar szépen felépíti nekik az egészet, kitölti a direkt üresjáraton hagyott kiállásokat, beteszi a direkt kihagyott szólókat és a végkimerülésig nyomja, amihez ért, és amit szeret csinálni: Szóval petícióm, hogy kezdjünk el nagyon gyorsan aláírást gyűjteni a pesti koncert nemes ügyében, már csak azért is, mert annak egész biztosan lenne értelme.