Az In Rainbows második lemezének egy száma kapcsán kiderül, egyetlen dalból is milyen átfogó összefüggésekre lehet rávilágítani. Tudd meg, melyik a két hallgatható U2-lemez.2007. 12. 14.
Az In Rainbows második lemezének egy száma kapcsán kiderül, egyetlen dalból is milyen átfogó összefüggésekre lehet rávilágítani. Tudd meg, melyik a két hallgatható U2-lemez.
Egyik kedvenc zeneblogom kicsit kompromittálta magát múlt héten, mikor azt bírta írni, hogy a Radiohead In Rainbows lemez második cd-jén megjelent (akkor megjelenés előtt álló) 'Down Is the New Up' c. szám 'még így is csöpög az Achtung Baby-től'. Több lépcsős dolog megmondani, mi ezzel a baj, azon felül, hogy hülyeség, mert nem. Még ha igen is, akkor is az Achtung Baby-korszak a legjobb hely nyúlni a U2-tól, és ugye van olyan dolog is, hogy zenei "áthallás" (azt ne mondjam, "intertext", már megint ezek az idézőjelek). Tehát még ha erről lenne szó, sem lenne nagy baj, ha a Radiohead a U2 legjobb periódusára hivatkozik. De nem, ez sem. Ez a megjegyzés, azon felül, hogy hülyeség, azt a hülyeséget is magában foglalja, hogy az Achtung Baby nem jó, és ezt elrejti amögé, hogy (ugye-ugye) komoly divat a U2-t gyűlölni allcuzámen. És ez megint csak hülyeség, legyünk bármily alterok és ellensznobok.
Kezdjük onnan, hogy el sem tudom képzelni, az Achtung Baby melyik száma járt Dave (if that is your real name) fejében, mikor ezt írta. Már mikor ez a lemez megjelent, az volt az érzésem, hogy a bonyolult, hosszú szövegek (akármilyen közhelyesek is időnként, és azért egyáltalán nem rossz szövegek is vannak itt rendesen) elég meglepőek a popzene ilyen kontextusában; a 'Down Is the New Up' szövege pedig minden ilyesmit elkerül, és leginkább tőmondatokból építkezik, minden bonyolult kép nélkül. A 'your future's bleak / you're so last week' rím talán az egyetlen pont, ahol "poétikailag" elrugaszkodik a szöveg; na meg a 'topsy-turvy' szó használata (ezt Shakespeare-szakirodalmon kívül gyakorlatilag még sehol nem láttam). Az akkordmenetek és hangszerelések szempontjából az égvilágon semmi ilyesmi nincs az Achtung Baby-n--igazából ott nagyon is egyértelmű akkordmenetek, váltások, ritmusok viszik az egészet, a szép az, hogy az effektekkel, a szövegekkel, és a lendülettel együtt az nagyon sodró és energikus. A 'Down Is the New Up' viszont úgy sodor, hogy az egyáltalán nem ez a fajta: hol csinált a U2 valaha is olyan kissé disszonáns bridge-eket, mint itt a refrén után, vagy olyan kiállásokat, mint itt a legvégében; hol volt a U2-ban valaha ilyen triphopos-breakbeates dobolás (ez ugye eleve valamivel az Achtung Baby 1991-es megjelenése után lett divat), ami példaszerűen bemutatja, mire való a pergő? Ugye, sehol; sokkal inkább a Radiohead saját előző kísérlete ugrik be, a 'Where I End and You Begin' a Hail to the Thief-ről: no, ott tényleg azt mutatták meg, milyen lenne egy U2-szám, ha ők írnák, az ember szinte hallotta is, mennyire más lenne ugyanez Bono modorosabb énekével (és azért Thom Yorke-nál modorosabban nehéz énekelni úgy, hogy az még jó is legyen), amivel nyilván nem bírt volna felmenni az 'X will mark the place'-versszakra.
A 'Down Is the New Up' (ami valamilyen titokzatos módon elég régen jelen van a Radiohead-diskurzusban, egy ideig az AtEase azt spekulálta, hogy lehet, hogy ez lesz az új lemez címe, és a régi Radiohead-oldalon már évekkel ezelőtt rá lehetett futni a hülye hipertextes labirintusban egy képre (fent) és egy szövegre, aminek ez volt a refrénje, és aztán az 'Eraser'-be tagozódott be) ezen felül kétségtelenül az In Rainbows második lemezének legnyomasztóbb száma, bőven félelmetesebb és ijesztőbb, mint az Achtung Baby-n bármi. Persze, az effektezés itt is igencsak előtérbe van tolva, de megint csak semmi olyasmit nem kockáztatott soha a U2, mint itt a harmadik refrén végén az az elképesztő tér, ami hirtelen rászakad a befogadóra a zongora & co. dinamikai felmenetelénél, megtámogatva a vonósokkal, és utána visszafogva a vége, valami hátborzongató vokálokkal, vonósokkal és vernyákoló 'crawled off and left us'-szal, meg a fáradhatatlan pergővel. Az első pillanattól olyan, mint egy James Bond-filmzene, még a cím se rossz. 007--A lent az új fent, Bondnak egy teljes világegyensúly felborítására törő terrorszervezet ördögien gonosz, őrült vezérével kell szembenéznie, aki folyton megpróbálja őt kirúgatni, felfüggesztetni ('your services are not required', stb.), és aki a finálé üldözésében a terrortól feje tetejére állt Londonban ('topsy-turvy town') menekül előle.
Nem mintha az Achtung Baby-n nem lenne semmi, amit el lehetne képzelni James Bond-filmzenének; és itt jön a dolog második része, nevezetesen, hogy akármilyen szar lemezeket is csináltak az utóbbi években, és akármilyen röhejessé is vált Bono, aki lassan Sir Bob Geldof-méretekben jótékony és békeharcos, volt egy korszakuk a 90-es években, amikor tényleg nagyon jók voltak. Ennek kezdetét jelzi az Achtung Baby: akármilyen kultnak számítottak előtte is és akármilyen popmammut lett a U2 utána, ez volt az igazi áttörés. A korábbiak, a Joshua Tree és társai, ahol Bono meglepő gitározásra, végigjátszott basszustémákra üvöltözik, valljuk be, elég gyengék; mindig kellett volna egy producer, aki elmondja, hogy figyelj, most nem a Bon Jovi-lemezt csináljuk. A korszak nagyjából a Poppal zárul, a közbeékelt, viszonylag jelentéktelen Zooropa igazából sosem érdekelt senkit. Ez a kettő azonban máig a U2 tökéletesen hallgatható és vállalható oldala, és hát vannak lemezek, amiknek az ember még a lájtosabb politizálást is megbocsátja (ezek közt ott van egyébként Thom Yorke The Eraser c. tavalyi szólója is, ahol a 'Harrowdown Hill' szintén kissé BUCK FLAIR jellegű szám).
Az Achtung Baby és a Pop viszont mintaszerűek, minden affektáltságuk, modorosságuk ellenére. Utóbbiban már mintha egy kis irónia is lenne (a 'Discotheque' videóban biztosan), amivel oldja a néha túláradó monumentalitást. Mindkettőn nagyon egyszerűek a témák, jók a szövegek (az 'If God Will Send His Angels' például sokáig nagy kedvencem volt), és a gitárok effektezése külön vicc, mintha rájöttek volna végre, hogy a nagy reverbbel hülyén pengetett akkordokra stadionban kiabálás nem lesz automatikusan monumentális zene. Ez a két lemez úgy monumentális, hogy közben tud helyenként nagyon csendes is lenni, olyan apró megoldásokkal is operálni, amik túl kicsik ahhoz, hogy a popzene szokott ingerküszöbét átlépjék vagy amik túl nagyok és banálisak ahhoz, hogy használják őket (a csendes akkordindítás a 'God Will Send His Angels'-ben, a meglepő pengetés- és ritmusváltás a 'Staring at the Sun' elején, a 'Wake Up Dead Man' szintén meglepő beütései, a 'Please' vége, Bono saját magával több szólamban nyüszítve, stb.). Ugyanakkor úgy dolgozzák be a tonnányi effektet, hogy azok még a halálegyszerű témákkal is csodákat tesznek: ugye emlékszünk még, milyen érzés volt a 'Real Thing' két-három hangos intrójában az az effekt, meg a 'The Fly' hasonlóan minimális témája? A U2 ekkor még nem lépett be abba a szereptévesztésbe, hogy nekik kell megmondani, mi a jó a világnak (béke- és atombomba-fronton), és valahogy az ír politikai utalások is elvesztek az egész hatásban. A U2 ekkor még csak zenekar volt, nem popkultúra-intézmény. Azt az igényt, hogy ezt visszamenőleg orvosolják, remekül mutatta a Mary J. Blige-dzsal súlyosbított 'One', ahol Bonóéknak sikerült elérni, hogy ezt a különben remek számot se lehessen már fintor nélkül komolyan venni (tessék helyette a Johnny Cash-verziót hallgatni).
A 'Down Is the New Up' nem olyan, mintha az Achtung Baby-ről jönne, de ettől még az Achtung Baby-t jó hallgatni. Ne dőljünk már be annak, hogy ha most szar a U2, akkor a régieket is ciki hallgatni. Ugyanannyira nem ciki, mint Radioheadet hallgatni. (Nem, ez nem irónia.)
Linkek:
A Rawking kedvenc 'Down Is the New Up' koncertverziója
'Down Is the New Up', Thom Yorke egy zongorával a From the Basement-ben
Achtung Baby Down Is the New Up In Rainbows Pop Radiohead U2
131976