Mielőtt a Grinderman-lemezt megrecenzálná az ember, feltétlenül szükséges némi Birthday Party-s reflexió is. Koncertvideókról kicsit tudományosan.2007. 12. 02.
Mielőtt a Grinderman-lemezt megrecenzálná az ember, feltétlenül szükséges némi Birthday Party-s reflexió is. Koncertvideókról kicsit tudományosan.
Nem lehet elégszer elmondani, hogy a Birthday Party-t hallgatni kell, és nézni is, lehetőség szerint. Ahhoz, hogy Nick Cave új projektjéhez, a Grinderman-hez hozzá tudjunk szólni, ez bizony tényleg hasznos. Mert a Grinderman-lemez bizony nagyon jó, és nem csak azért, mert olyan kicsit 'vissza a Birthday Party-hoz' hangulata van; sok hallgatás után egyáltalán nincs neki olyan, legfeljebb az energia meg a nyerseség az, amiből időnként hasonlóan sok van benne. Amúgy meg egész másért jó. Majd jól elmondom.
De előbbHands up who wants to die
A Pleasure Heads Must Burn DVD első nézésre tökéletesen sokkoló lehet, ha az ember azt gondolja, hogy Nick Cave az az, aki Kylie Minogue-gal énekel, és esetleg akkor is, ha nem; az kurva élet, hogy valamin mindenki meg tud lepődni benne. Nem is az, h hogy néznek már ki ezek, bazmeg. Hanem ahogy rögtön az elején belehúznak abba a rettenetes 'Dead Joe'-ba, ahogy a közönség berángatja Cave-et és nem ereszti el, ahogy Tracy Pew néha megjelenik az atlétatrikójában és kalapjával, és nyomja a gyomrozós basszusokat; a meglepő benne az a totális hatás, amit mindez egyszerre el tud érni. Manchester, Hacienda Club, hátul még talán Tony Wilson is ott áll valahol. És megy ez az iszonyatos, épp akkor történő bevándorló-posztpunk, nem a punkok négynegyedes dobalapjai és torzított rakendrollja, még csak gitáralapok sincsenek egy csomószor, csak durva két-három hangos basszusok, teljesen agyament dobok, és Cave kántálása. A Birthday Party stúdióban ennél érzékenyebb zene (a 'Nick the Stripper' beékelt videója kicsit segít ezt megmutatni, bár ott csak még jobban elcsodálkozik az ember, hogy ezeknek minek volt videójuk, ugyan ki játszotta azt; és elgondolkodik, hogy mikor lesz magyar zenész, aki egy videóban 'k**** isten' felirattal az Iggy Popot megszégyenítő mellkasán jelenik meg), mondhatni, de hát annyira röhejes ezt mondani. Stúdióban több a levegő, jobban lehet énektémákat csinálni. Élőben nem is feltétlenül az kell, és Birthday Party-nál különben se a téma a lényeg, meg dallam, meg akármi: itten sikoltozni kell, gyomorból mondani, akár egy hangon, akár egy hamis hangon, az egészet, és úgy is működik. Sőt. Még sokkal vészjóslóbb lesz, mint mondjuk a 'She's Hit', vagy a 'Wild World'. A legmegdöbbentőbb az energia, ahogy ezek nekimennek a közönségnek; na, a kifáradt punkok után a 80-as évek elején kevés zene volt, ami ekkora erővel baszódott bele a hallgatóságba, és nem is csak technikailag mutatott túl a punkok radikalizmusán, hanem az inkoherens ámde igen művészi szövegekben, hülye társadalomkritika elhagyásában, mindenben. A Pleasure Heads Must Burn után az ember el tudja helyezni a norvég black metalt, Marilyn Mansont és a Rammsteint a maguk helyére a popzene műgonoszai közé, ahol a vészjóslás, a sötétség, a gonosz megszólalás egy-egy imidzs-elem (igen, még a templomgyújtogatás és hasonló hülyeségek is); a Birthday Party gonoszsága tökéletesen hiteles, és ezért elsöprően hatásos; úgy látszik, nem mindegy, hogy azért nincs igazán szöveg, mert elég, ha hörgés van (mint mondjuk az első Obituary-lemezen), vagy azért, mert ez is a jelentés része--'pow pow pow pow POW', 'hey hey hey', 'oh oh oh oh oh oh, Dead Joe', oda beágyazva abba a dinamikába, és innentől akkor lehet tudni, mit is 'akar' a művész 'kifejezni': 'Say something, express yourself, / Express yourself, say something loudly / AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAH!!' Na ezt. Meg azt, h 'adjátok nekem a pénzt és a drogokat'. Az összes többit nem akarja, csak aztán mégis. OK, you win, you got the stick.
Na és aztán
Very quietly shout
Mindez után a God Is in the House DVD-n azt figyeli az ember, hogy igazából nem változott olyan sok minden--Cave és Harvey ott vannak, Cave ugyanúgy rohangál, ugrál (na jó, nem fetreng, meg a zakóhoz most már nyakkendőt is köt), fel a kontrollra (a Live at the Paradiso-s közönségbe beleesést itt kihagyja), ki a színpad széléig, ugyanúgy bököd bele a levegőbe, making his point; Harvey meg ugyanúgy faarccal tolja a témáit. A dobcucc se egy lábdobból, egy pergőből, és két alsótamból áll. Tracy helyett van az utánozhatatlan Martyn P. Casey, aki ujjal penget, de csak hüvelykujjal. És az a sok teátrális hülyeség, amit Warren Ellis előad a hegedűvel, az egy külön show.
Nincs hiba az energiában sem, az is megvan ebben rendesen. Szépek a Cave falra vetülő árnyékával eljátszó képek; vicces, hogy Blixát szinte csak alulról és hátulról jövő fénnyel fényképezik (ad neki vmi különös heroikus felhangot). Jó a setlist. Felesleges csúcspontokról beszélni, annyi periódus van már itt játékban, és a 'Papa Won't Leave You Henry' meg a Boatman-számok mind bemutatják a maguk érdekes váltásait. Néha két zongora, néha sokkterápia ('St. Huck'). Ami mégis külön megragadó, az a 'God Is in the House' (itt egy másik verzióban), végül is csak ez a címe a cuccnak: ekkora ironikus szöveget, ekkora kibaszott szép zenét, és ekkora lehetetlenséget, hogy az egész teljesen meggyőzően szóljon. Cave itt kb. ugyanúgy játszik a csenddel, ahogy a Birthday Party a kiabálással; a hátborzongató 'very quietly shout'-sor nagyjából metaforikusan is lezárja az ívet a két koncertfilm között. Nem végpont, nem skála, csak két egészen más viszonyulás ahhoz, hogy (triviálisan) a zene nem arról szól, amit a szerző 'el akar mondani', hanem amit a szerző 'el tud énekelni'. Cave is dalban mondja el, na, arról szól.
Junk in honey's sack again
Az egészben az a kérdés a szép, hogy vajon minek ezt a két koncertfilmet egy másik, ezekhez hasonlóan kevésbé kommerciális projekt lemezéről szólás elé bocsátani; és a válasz persze részben az, h azért, mert nyilván nem csak az popzene, ami mainstream, ill. hogy kurvára felesleges ezeket a hülye, használhatatlan és megfoghatatlan fogalmakat beledobni a zenéről szóló beszédbe, pláne, ha Cave újabb bajuszos hülyeségéről van szó (a Dig, Lazarus, Dig!! c. új Bad Seeds-lemezt meg már felvették, majd jön tavasszal, nyilván ahhoz megint mindez releváns lesz). Kurvára nem kapsz három kívánságot, ha egyszer kihalászod onnan őket. Még csak nem is azért, mert minden, amit kiadnak, amivel a szerző pénzt keres, amit te médián és marketingen keresztül ismersz meg, az bizony mainstream, akárki akármit mond (az underground az a lokális, az esti fogyasztásért játszó, a koncert előtt a büfében házilag írott cédét áruló srácok). Felesleges azon eszelni, Cave popzene-e vagy sem. Dévédén van a koncerted, popzene-e vagy?
Eszeljünk inkább azon, hogy mi minden jó ebben: egyrészt konkrétan Cave-ben (és a Grinderman kapcsán azon, hogy most hogy is van ez a Birthday Party visszahozva, egy jóval elismertebb, presztizsesebb nevű Cave-vel), másrészt meg abban, hogy vannak ezek az ikonikus arcok, ikonikus zenék, amik lehet, hogy nincsenek benne az évtizedes Billboard-listákban, vagy a most dúló sok-sok 'n faszarcú album, amit hallanod kell'-ben (vajon miért van ezekben mindig benne a kibaszott Nevermind?), viszont tökéletesen mutatják a zene lehetőségeit, a minimál posztpunk fejlebaszó erejétől kezdve a zongora-basszus-hegedű-ének gyomorfogó erejéig. Hogy hogyan alakulnak át dolgok, hogyan épülnek be produkciókba, zenékbe, amiket végül megveszel és meghallgatsz. És ne mondja senki, hogy ez a manchesteri és berlini posztpunk nincs benne olyan cuccokban is, amiket igenis hallgatsz te is, igen bizony--nem csak az Einstürzende Neubautenről meg a Joy Divisionról van szó, hanem a Happy Mondaystól kezdve New Orderen át nyilván a Rammsteinig sok mindenről mindenütt. Azt se mondja, hogy a 90-es években hirtelen 'igényessé' vált ('inkább igényesként (f)elismert', mondja erre az Undergrounder Sznob, a kötelező zárójelekkel, oldalról--hát ja, kb. akkor lett hirtelen George Michael is 'igényes' zene, míg addig mindenki csak röhögött rajta) Cave nincs benne rengeteg napi használatú popzenében.
Ahhoz, hogy a Grinderman-lemezről értelmesen lehessen beszélni, mindez jól jön; egyrészt, hogy megnézzük, mit is csinált már ez az ember, másrészt pedig, hogy lássuk, mennyire bekapcsolódik egy jó nagy, jó tágan vett popzenei keretbe. Neki is minden egyformán popzene.
Tovább:
[Damn Well Old Enugh to Know Better: a kibaszott Grinderman-lemez]
Birthday Party DVD God Is In the House Grinderman Nick Cave Nick Cave and the Bad Seeds Pleasure Heads Must Burn posztpunk
131978
