2008. 11. 27.
A Woven Hand az egyik legjobb zene, ami ma van, úgy a világban általában. Ez a lemez pedig, amit ma este Bécsben is ráengednek a közönségre, nekem személyesen a kedvencem tőlük. Lemezkritika, azért ilyen későn, mert duzzogunk, hogy most nem jönnek Pestre, és így büntetjük őket.
Olyan szépen kezdhettem volna ezt azzal, hogy összesen két művésztől viselem el, hogy rockzene címén Istent emlegesse: David Eugene Edwards-tól és Nick Cave-től -- de a PopMatters múlt héten (egyébként egy nagyon is jó cikkhez) lelőtte az összehasonlítást. Azzal is kezdhettem volna, hogy a Woven Hand tulajdonképpen az a zenekar, amit nagyon szeretek, de koncerten kívül gyakorlatilag sosem hallgatok. A gyönyörűen hangszerelt-komponált akusztikus számok valahogy kevésbé férnek a mindennapjaimba, nem csak mostanában, hanem egyáltalában. Ritkán, egy-egy hallgatásra kerülnek elő, általában az első lemez, vagy a Consider the Birds. De azzal is indíthattam volna, hogy akárcsak a Radiohead esetében, a Woven Hand nagysága is jól lemérhető azon, mekkora orbitális baromságokat tudnak írni róluk (itt van egy, csak elrettentésül és megszégyenítésül). Valamint arról, hogy nincs koncertbeszámoló, ami ne a legteljesebb, legfeltétlenebb csodálat hangján szólalna meg (az enyém is).
Szóval mindezek után írhattam volna egy hosszadalmas, részletes és részletekbe menő cikket arról, hogy "és ez a szám is" meg "és az a szám is", és ezért meg azért már most ez a kedvenc Woven Hand-lemezem -- de egyrészt a faszom tele van a hosszú cikkekkel (és azokat úgysem olvassák el soha), másrészt mindezzel együtt be kell valljak valamit: akármennyit is hallgattam a Ten Stones-t, a legtöbb számot így sem tudom összekötni a címével, vagy eldúdolni a témáját (néhány szignifikáns kivétellel, ezekről majd mindjárt). Így vagyok az előző lemezeikkel is, és összevetve azzal, hogy más előadók más lemezein néhány hallgatás után összeállnak a dolgok, ez nyilván mutat valamit. Egy pillanatig sem gondolom egyébként, hogy ez egy rossz dolog, hogy a Woven Hand-számok összefolyása ugyanazt jelentené, mint mondjuk a System of a Down-számok összefolyása: míg ott arról van szó, hogy a számok "ugyanolyanok", ebből adódóan ugyanúgy jellegtelenek vagy érdektelenek (lemezenként néhány kivétellel), itt arról, hogy a számok egységesen kurva jók, néhány egészen kiemelkedővel. Csak a hangszerelések, a témák, és persze a szövegek egységes világa nekem túlságosan összemossa őket ahhoz, hogy külön tudjam választani őket a kivételek kivételével. Az ilyen kivételek abszolút foka van ezen a lemezen, mégpedig a 'Not One Stone' c. szám; na ezen keresztül fogom elmondani, miért ez a legjobb Woven Hand-lemez, akárki akármit is mond, nem pedig hosszadalmas cikkben. (Itt az eredeti, itt pedig egy koncertverzió.)
Legelőször is takarítsuk el az útból a szokványos megjegyzéseket: igen, a 'Not One Stone' szövege biblikus parafrázis (Jézus mondja a jeruzsálemi templomról, allegorikusan az egész emberi világról, hogy egyszercsak "kő kövön" nem marad: Mt 24, 2,Mk 13, 2, Lk 21, 6), és igen, a 'Not One Stone' pontosan úgy szól, ahogy a Woven Hand koncerten, és nem úgy, ahogy eddig lemezen. De nagyon úgy. Egészen addig a pontig, hogy a refrén közepén három körre betett basszus-gitár felelgetős nyomulásra csak az nem rándul össze valami tánclépés-szerű mozdulatba, aki épp egy temetésen áll a tömegben, vagy süket. A Grinderman-lemez óta nem volt olyan érzésem az utcán menve egy zenét hallgatva, hogy erre mozognom kell, azóta nem futkározott így a hátamon a hideg, azóta nem markolt belém semmilyen zene ennyire elementárisan. Pontosan úgy, ahogy Edwards-ék koncertjein szokott, mikor az ember nem érti, hogy lehet még fokozni, pedig nagyon is lehet: a refrén már eleve dönget, majd mikor a rakenrollos-felelgetős nyomulás bejön a basszus és a gitár közt, kezdünk arra gondolni, hogy ez a levezető bridge, de aztán még egy váltást is rátesznek, és ott jön a 'not one stone atop another will stand' hátborzongató kinyilatkoztatása -- első megjelenésnél csak egyszer, aztán tényleg visszavesz, de a végén többször is, az ének íve megy felfelé, ami tovább spanolja az intenzitást. A dal végére a feszültség és a lendület olyan csúcsára visz fel, amit kurvára nem néztünk volna ki egy középtempós-evangelizáló számból, és már tesszük is vissza az elejére.
Kicsit kevésbé szokványos megfigyelésként tehetjük hozzá azt, hogy a 'Not One Stone' (és igazából az egész Ten Stones) épp ezzel a lendülettel, döggel, de ugyanekkor ezzel a szépen átlátható szerkesztéssel utal vissza leginkább a 16 Horsepower legjobb pillanataira is, nevezetesen a Low Estate c. lemezre. A folk--country--egyéb egzotikus hagyományok jelenléte még egy ok, amiért nekem az akusztikus számok általában összefolynak (összefolytak már a Folklore-on is); ez pedig itt (és a Low Estate legdurvább dalaiban) hiányzik. Nem mondom, hogy "szerencsére", bár meg vagyok róla győződve, hogy a népzenei elemek a rockzenében mindig is mellékvágányra tolják az összhatást, és csakis egzotikumként működhetnek, nem húzóerőként. A 16 Horsepowerben annak idején éppen az fogott meg, hogy a nagyon műfajfüggő, végletekig kontextualizált formákat (a slide-os gitárt, a bendzsót, valami sötét country-vonyítást és sötét, apokaliptikus country-szövegeket) mennyire más alapra helyezte, és ki tudott belőle hozni valami olyat, ahol a durván betorzított slide-olást, az alábikázott harapós basszusokat különös természetességgel követték a bendzsón-hegedűn körtáncolós számok, és egyáltalán nem zavartak, nem hatottak üresjáratként. Ahogy a 16 Horsepower, a Woven Hand is egy merev tekintettel előrerévedő, kábulatban közönségre kibámuló, ámde rettentően egységes világot (és nem csak zenei világot) épített fel, ahol az egyes hatások és zenei motívumok valóban integrálódnak, úgy, hogy nem lógnak ki, és minden egzotikus hatás ellenére az egész karakteresen rockzene marad. Különösen koncerten, és nyilván ezért is szeretem őket elsősorban koncerten, és nyilván ezért is a koncert hangzásához minden eddigi lemezüknél közelebb álló Ten Stones az egyértelműen a legjobb lemez, nem értem, mit kell vernyákolni.
Az ugyanis egészen hihetetlen, hogy egy olyan dal, mint a 'Not One Stone', aminek az a refrénje, hogy "Behold the lamb, given for us" (akár egyfajta prédikációnak is felfogható így, de hát Edwards valóban evangelizáló küldetésnek fogja fel a zenét) ilyen erővel hasson az emberre, akkor is, vagy akkor talán különösen, ha az ember néha úgy gondolja: akárcsak az oktatásban, a rockzenében sincs semmi keresnivalója a vallásnak. Edwards tekintheti ezt bármilyen komolyan vett feladatnak, nem jehovás térítői szándék jön át belőle, hanem legelsősorban a meggyőződés, az elkötelezettség, ez pedig egyrészt végtelenül erős, másrészt végtelenül szimpatikus is, még nekem is. Kit érdekel, én is azt gondolom-e, hogy az emberek a bűn betegei, akiket az Istennek felajánlott életük tud csak ebből kigyógyítani; vagy hogy egyetértek-e abban, hogy "every man is evil, yeah, and every man's a liar"? A művészet sosem az egyetértésről szólt, még csak nem is a meggyőzésről, sokkal inkább a 'megérintésről' -- hogy képes-e vajon eltörölni a maga és a hallgató-néző-befogadó közti távolságot. Nem valami ezoterikus 'megszállottság-elmélet' ez (a művészet beléd száll és eltölti a lelkedet), hanem ugyanannak a megnyilvánulása, amiről Nick Cave kapcsán írtam: hogy igazán jó zenét hallva nem arra vágyik az ember, bár hallgathatná még, hanem arra, bár játszhatná ezt, bár lenne az övé, mert ez, megdöbbentő, paradox módon, valóban az övé. Az a fölösleges reflexió, fölösleges arcozás, fölösleges és haszontalan irónia nélküli azonosulás adja a hitelességet, ami megvan Cave-ben, és szemernyi kétség nélkül megvan Edwards-ban is.
Már csak azzal is bizonyítja ezt, hogy a 'Not One Stone'-ban az éneklése egyszerre emlékeztet a 16 Horsepower viszonylag kötött, kissé merevebb énektémáira és a Woven Hand szabadabb, nagyobb térben mozgó, változatosabb megközelítéseire. Már az eddigi lemezeken és koncerteken is jól látszott, hogy a Woven Hand sokkal alapvetőbben épül az énekre, tehát Edwards is sokkal többféle dolgot művel a hangjával (ahogy egyébként a Ten Stones többi dalában is látszik, különösen a 'Quiet Nights of Quiet Stars' című, elsőre viccesnek is tűnő feldolgozásban), ahogy sokkal többszínűek ezek a szövegek is, mint puszta bibliai parafrázisok, evangelizációs mondókák. A 'Not One Stone' egyik szépsége az is, hogy a feszítettség, az elkötelezettség és közvetlenség mellett teljesen felszabadultnak is hangzik -- a témák nem mind kitartott magason érnek véget, nem mind hoznak egy-egy szokásos hajlítást, és így tovább. Amellett, hogy lendületes, még laza is. Ebben pedig a Ten Stones legtöbb dala követi, és ez nagyon jó.
Két teendő marad tehát. A kevésbé vállalkozó kedvűek azonnal hallgassák meg a Ten Stones-t. Azok, akik már hallgatták, vagy akik impulzívabbak, illetve az én ítéletemre akár az életüket (de legalább egy estéjüket) hajlandók felépíteni -- nos, azok ma este húzzanak Bécsbe, hátha még van jegy. Aki viszont dalonként kíváncsi az új Woven Hand-lemez értékelésére, keresse máshol. Akárcsak az összes eddigi lemezüket, én ezt is leginkább globálisan tudom megítélni, és épp azért vagyok biztos benne, hogy magasan az eddigi legjobb stúdiómunkájuk, mert ki lehet róla emelni egyetlen dalt, és azon mindent elmagyarázni. Bizonyos értelemben azért is Nick 'Halle-fucking-luyah' Cave-vel kell párhuzamot vonni, mert idei lemezükön mindketten a bibliai Lázárt idézik meg. Cave a megkérdezése nélkül feltámasztott Lázár fiktív szenvedéseivel szórakoztat; a Woven Handben viszont benne van a fel nem támasztott Lázár -- a három napja a sírban fekvő rohadt dög.
Linkek:
Woven Hand pontkom
Woven Hand MySpace
Woven Hand info
David Eugene Edwards Nick Cave Ten Stones Woven Hand
131975