A Cluster One obszcén zenei oldalhoz méltóan ezen sorozatunk sem ott indít, ahol az mindenki számára várható lenne, ám az elv, mely a sorozat egyes részeit majd teljes egésszé állítja össze létezik, és ígérem átlátható és érthető lesz majd a végére. Az első cikk ugyanis formabontóan a duó ötödik, Get Behind Me Satan címet viselő lemezét veszi górcső alá, az ok: a Get Behind Me Satan a White Stripes legkevésbé White Stripes-os lemeze, ami a kezdeti sokk és a nagy-nagy elvárások leküzdése után szorosan ott van az all-time-favorite Elephant mögött.Az első, és egyben talán legfontosabb dolog, amit a Get Behind Me Satannal kapcsolatban meg kell jegyeznünk az a borzasztó szimpatikus és merész húzás, hogy a lemez hangszerelésben szinte teljesen másfelé indul, mint az Elephant, sok egyéb befutott (a White Stripes esetében Grammy-díjas) zenekarral szemben. Nincs kínos önismételgetés, paródiába hajló erőlködés, ami helyenként annyira jellemző, vegyük akár az új RHCP-t... A White-páros meghozta a művészileg lehető legjobb döntést, mikor a Get Behind Me Satan felvételeinél Jack White háromnegyed részben a zongora mögött ücsörgött ugyanazokkal a teljesen alap akkordokkal, amiket az Elephant-on a Piros Műanyag Gitáron zúzott. A Piros Műanyag Gitárnak tehát ehhez a lemezhez volt a legkevesebb köze, de az ebből következő meglepetés pontosan úgy hatott, ahogy kell: Bazzeg, ezek ilyet is tudnak (akarnak) csinálni?
Persze a fókuszba került zongora mellet az alapok nemigen változtak, maradnak a pár akkordos, jazz-zenészek számára bizonyára gyilkos egyszerűségű dalok, amiket a mindig szigorúan alapritmusokban használt dob, a szimpla zongora-gitár menetek és Jack White helyenként zavarbaejtően nevetséges éneklése (avagy nyávogása) valahogy mindig összehoz valami elemi módon működő dologgá. Aki egy Grammy után olyan szerkesztést enged meg magának, mint például a 'The Nurse' című opusz dobmenete, meg alapból ilyen dalokat ír, amellett nem lehet elmenni egy(pár) padlófogós röhögés nélkül, ami itt teljesen pozitív értelemben áll.
Az album dalai pedig ismét a legkülönbözőbb, legvalószínűtlenebb dolgokról szólnak, kezdve a nyitó 'Blue Orchid'-dal, amiről a mai napig nem lehet tudni, hogy Jack egy zeneipari atrocitásáról, avagy egy azonos nevű gyerekpornó-hálózat elítéléséről szól (plusz ezek kombinációja, plusz még száz más lehetőség, figyelembe véve a bibliai utalást az album címével, ami szintén ebben a dalban hangzik el), vagy a 'Take Take Take' játékos, ironikus rajongása Rita Hayworth iránt, aki Jack régi ideálja volt többek között legendás vörös hajfürtjei miatt... A 'My Doorbell' klipjében egy egész óvodányi lurkó szerepel, az 'Instinct Blues' ugyanekkor az ember állati ösztöneit kéri számon egy kapcsolaton... A 'Little Ghost' tulajdonképpen megint csak egy gyermekdal bájával fakaszt mosolyra, míg az 'I'm lonely (but I ain't that lonely yet)' a szerelmi bánatból elkövetett öngyilkosságok témáját feszegeti... Olyan lemez ez, melyen a hihetetlen nyomás ellenére, ami a szerzőpáros vállát nyomhatta egy vidám tét nélküliség hallatszik, ami egészen példa nélküli és élvezhető.Az album legnagyobb érdeme tehát az, hogy pont úgy került a rajongók és a kritikusok háta mögé, mint maga a Sátán, és mindennek ellenére tetszett is nekik. És ez több, mint elég - ez művészet.
A Piros Műanyag Gitár Történetei:
01 Get Behind Me Satan
02 Under Blackpool Lights
03 A kezdetek: The White Stripes, De Stijl
Linkek:
The White Stripes hivatalos