Há-há, fogadjunk, hogy nem erre számítottatok. Hogy akusztikus gitár, meg buzuki, meg brácsa, és három alaposan harmincas, szinte klasszikusan képzett zenész. Meg gyerekek. Pedig bizony, a Cluster One legfiatalabb pártolójával, a Nagy Zsével vasárnap megint az Alma együttes koncertjére mentünk -- azért megint, mert már két hete is megnéztük őket a Westendben, és már elhatároztam, hogy nagyon komolyan írni fogok erről, mert megérdemli a téma. Régebben egyszer akartam írni egy cikket arról, hogy mindazok, akik úgy gondolják, ők aztán nem hallgattatnak majd a gyerekükkel balfasz Halász Juditot meg ilyen szarokat, meg Gryllus Vilmost, persze, jó lesz a gyereknek ugyanaz a gótmetál, amit mi hallgatunk, mekkora idióták; lehet, hogy a gyereknek teljesen jó lesz a gótmetál, viszont kurva jó dolgokról marad le. Komolyan, egy gyerek, aki nem ismeri Gryllus Maszkabál c. zseniális lemezét, kb. olyan, mint egy felnőtt, aki sosem hallotta a Velvet Underground and Nicót. Vagy a Sgt. Peppert (kicsit haboztam ezt használni, én magam ugyanis máig nem hallgattam meg egyszer sem a Sgt. Peppert). A gótmetál nem lép fel a gyereknapokon, a vidámparkban, az állatkertben. Azt nem tudja a többiekkel együtt énekelni az óvodában. Abban hülyeségek vannak, nem tök szép, egyszerű, közvetlen dolgok emberekről, fákról-bokrokról, kutyákról-macskákról. És persze még ha el is jut a gótmetál koncertre, ott biztosan nem találkozik a saját korosztályával, és az is nagyon egyértelmű lesz, hogy akármilyen állatok is a szülei, ezt a zenét bizony nem neki csinálják.Az Alma együttesnél viszont mindennek egészen pontosan az ellenkezőjét látja a gyerek, és egyébként a gyereket kísérő szülő is. Mert egyrészt lehet azon húzni a szánkat, hogy ó jaj, mp3-ról jönnek az alapok, ó jaj, dobgép, hová lesz a világ; másrészt viszont meg lehet látni, hogy a gyerekek leszarják, hogy szól a dob, pedig nem látnak dobost, és nekik igenis az a tapasztalatuk, hogy ez a három faszi zenél nekik, itt, most. Vagy négy, mint most vasárnap a XII. kerületi önkormányzat szervezésében. Lehet azon siránkozni, hogy ó jaj, mekkora hakni ez, hiszen minden egyes koncerten még a poénok is ugyanazok. De azt is észre lehet venni, hogy a gyerekek ezen rettentő jól szórakoznak. Tudják a poénokat, az olyan, mint mikor te elmész Kispálra, és tudod a 'Húsrágó hídverő' témájában a hangokat, hogy mi kéne most jöjjön. És tudják a szövegeket, az pontosan olyan, mint mikor te tudod a 'Húsrágó hídverő' szövegét. Ott ugrálnak a színpad előtt, az is olyan. Én meg állok hátul, vagy a színpad mögött, és még én is élvezem.
Egyrészt azért, mert ezek jó számok; másrészt azért, mert ez egy jó koncert. Az Alma együttes olyan, mint a Kispál, mostanra nyilván álmukból felkeltve is le tudnak nyomni egy egyórás gyerekműsort, és tíz éves pályafutásuk alatt írtak már elég jó számot ahhoz, hogy bezsebelhessék az elismerést. Fene tudja, persze, élvezhető-e ez mindannak, akinek nincs gyereke, és nem nézi legalább egy kicsit az ő szemével azt a performanszot, amit Buda Gábor énekes nyom le minden fellépésen. Végül is azt is főleg olyanok mondják, hogy majd ők gótmetált, akiknek nincs gyerekük. Még véletlenül sem azzal akarok érvelni a dalaik mellett, hogy dehát ezek megzenésített versek -- egyébként meg nem is mind azok, és ebből a szempontból nincs különbség a hatásukban. Nem is azzal, hogy dehát ezek az emberek profi zenészek, mert néha az előre feljátszott basszusok engem pl. kimondottan idegesítenek (a 'Ma van a szülinapom'-ban fel nem tudom fogni, minek ez az ugrálós téma). Egyetlenegy valóban súlyos dologgal akarok érvelni: elképesztően jók koncerten.
Legelőször is abban az értelemben jók, hogy a dalaikat el tudják úgy játszani, hogy a gyerekek minden egyes alkalommal ugyanúgy örülnek neki. Mindennél fényesebben látszik itt, hogy a popzene lényege mennyire az azonosulás: a zenével együtt mozgás, együtt éneklés, a koncertben való részvétel ennél tisztábban sehol sem látható -- talán mert a gyerekeknél tisztább és természetesebb közönség nincsen, mindenki más már el van baszva valamilyen módon (erre épít minden szubkultúra). Az ismétlés, a félig-meddig kiszámíthatóság pedig fontos, mert így a gyerekek egyrészt mindig tudják, mire számíthatnak, másrészt mindig részt tudnak venni, be tudnak kapcsolódni. És annak ellenére, hogy minden koncert ugyanazokkal az interaktív elemekkel dolgozik, az égvilágon semmi nyögvenyelős, erőltetett nincs benne. Sőt. Teljesen természetes. Pont ezért veti fel, hogy amennyiben ez a legtisztább közönség legtisztább szórakozása, ez igazából az eszményi popzene.
Nem is járnánk amúgy annyira rosszul, ha az aktuális popzene is ilyesmi lenne. Jó, hát a dobprogramokon lehetne változtatni, meg néha egy vastagabb basszus is elmenne. De igazából mindegy. Ezek a számok egyszerű, de kedves alapokra vannak felépítve, és azért rendesen ott van a hangszerelés, amit, ismét csak becsületükre, élőben teljesen jól megvalósítanak a fiúk. Maroevich Zsolt (aki az After Cryingban is játszott) és Szabó Tibor (aki meg gyakorlatilag főállású hangszerelő, hangmérnök és stúdiózenész) már a színpadképben is jól néznek ki, azt a pléhpofát, amivel a brácsa mögött Zsolt végigjátssza a koncertet, külön poén figyelni kívülről. És azért a gyerekeknek lehetne ám jóval rosszabb gyerekkoruk is, mint hogy gitáralapra húzott brácsás zenéken tombolják ki magukat, vagy kapásból felismerjék, hogy néz ki egy buzuki és milyen hangja van. Buda Gábor énekes (néha gitározik is) pedig nyilván óriási tapasztalattal szívatja a színpadról a kisebbeket-nagyobbakat, akik esetleg még nem ismerik a poénokat, vagy elrontják a mutogatást a 'Nád a házam'-ban. És nem fogja vissza magát, mert nyugodtan kiszól a felnőtteknek is (kedvencem a politikailag igen korrekt "hát, bocs" a 'Nád a házam'-ban, mikor a sárgalábú cinegét a ferde kínai szemre való utalással kell elmutogatni), akár aktuálpolitikából is viccet csinál. Ez pedig jó. Mert az egy dolog, hogy elviszem a Nagy Zsét. De én sem unatkozom.
Hanem én is élvezem. Nem utolsósorban azért, mert látom, mit művelnek a picik: két hete a Westendben a Nagy Zsé igazi, hamisítatlan kispunk módjára az első sorban nyomta végig az egészet, ugrált folyamatosan, ha gyors ment, ha lassú, és egyáltalán nem tántorította el a tény, hogy az első sorokban csak nála másfél fejjel és két évvel nagyobbak vették körül. A végén ment a színpadhoz matricát szerezni. Tapsolt és énekelt. Én meg a csajom a színpad mögül néztük (a közelébe jutni esélytelen lett volna, majd a végén bemegyek érte, határoztam el), és megegyeztünk abban, hogy az Alma együttes megfizethetetlen szolgálatot tesz, mikor a gyerekeket már ennyi idősen bevezeti ebbe a teljesen autentikus rakenroll-fílingbe. Most vasárnap még igazi, didaktikus nagymama-rakenroll is volt ("Enni kell, sportolni kell" szöveggel), és hát nekem a 'Nád a házam' hülye lépkedő basszusán mindig röhögnöm kell, és mindig élvezem. Meg a 'Ma van a szülinapom' igazi sláger-refrénjét a fülbemászó furulyadallammal (vasárnap erre volt még egy külön vendég, Székely Zoltán tolta a fúvosokat néha furulyán, néha szaxofonon).
Szóval a bennem kavargó érzéseknek csak egy része volt szakmai és szívtelenül reflektáló. Nagyobb (és azt mondanám, fontosabb) részük pontosan abból származott, hogy szeretem a zenét, a lendületes, jó előadást, és szeretem a gyerekeket is, a sajátomat főleg, de másokét is by extension, ez egy ilyen univerzális érzés, már ha nem épp veri az enyémet. Néha talán még akkor is, biztos van, hogy megérdemli. A megható az az, mikor elnézem a piciket, amint tökéletesen bevonódva éppen azt tanulják, mit jelent Eminemnél a "lose yourself in the music". És ez meg azért megható, mert én is tudom, milyen érzés ez, de elképzelem, milyen lehet egy majdnemháromévesnek, akiben semmi kiábrándultság, semmi cinizmus, semmi irónia, semmi görcs. Nem problémázik a playback -- nem playback, hakni -- őszinte, hiteles -- nem hiteles, ezért jó -- azért nem kérdésein. Hanem befogadja a zenét, és ez a befogadás teljesen leköti: ez egy játék, amiben szívvel-lélekkel benne tud lenni. A tökéletes jelentés. Egyetlen kizárólag felnőtteknek zenélő zenekar sem tudja ezt soha maradéktalanul megcsinálni.
Alma együttes hivatalos