2008. 04. 11.
Most már aztán tényleg, ma este egy olyan lemez a Popművészetben, amit nagyon jó ismerni. Elég kevés az olyan lemez, amire az ember minden körülmények közt jó szívvel tudja mondani, hogy beletenné minden idők 10-20-50 legjobbja közé, de a Transformer biztosan ilyen. Várj, újrakezdem, minden cikk így kezdődik a Transformerről.
Az egyik legnagyobb hülyeség arról beszélni zenék, regények, művészet kapcsán, hogy "mi a titka" a népszerűségüknek, vonzerejüknek. Nincs semmilyen titok, van egy bonyolult kulturális keret, amiben ezek elhelyezkednek, van egy saját belső felépítésük, elemeik, stílusuk, amikre a hallgatók felkapják a fejüket, odafigyelnek vagy nem figyelnek. Van a zenének egy kortárs keresztmetszete, amibe illeszkedik a lemez; vannak a dalszerzésnek akkoriban épp bevett fordulatai, elfogadott sémái, a szövegeknek egy olyan elvárásrendszere, amiben ez vagy az különleges, furcsa, érdekes tud lenni. Semmilyen misztikus "titok" nincs a dolgok mögött, és a Transformer sikerét se próbáljuk Lou Reed istenadott géniuszával magyarázni. Lou Reed 1973-ban kurvára nem istenáldotta géniuszára figyelt, hanem arra, honnan szerzi a következő adag speedet, vagy arra, akkor most meleg-e vagy nem.
Annak, hogy a Transformer minden idők egyik legjobb lemeze, nem "titka" van, hanem különböző, egyenként nagyon jól érthető összetevői. Hogy később "klasszikussá" vált, egy másik kérdés: de a "klasszicizálódás" folyamatának megint mások a szempontjai, és máshol már írtam arról, a "fontos" lemez valójában csak annyit jelent, hogy egyrészt sokan kezdik róla ezt mondani, másrészt, hogy sokan nem kezdtek volna zenét csinálni, ha nem hallják. Klasszikuson egyébként is általában azt értjük, hogy "fontosnak mondott, a priori kurva jónak elkönyvelt lemez (/könyv/stb.), amit viszont igazából már senki sem hallgat (/olvas/stb.)" (ellentétben az "örökzöld" fogalmával, ami olyan régi, szar számokat jelent, amit mégis mindenki állandóan hallgat). Egyrészt a Transformer már nem szól szarul, mint az első szólólemez, viszont közel sem olyan durva és kísérletező, mint az addigra már kultikussá vált Velvet Underground-lemezek. Lou Reed 1973-ra egy jelenség volt, olyan popjelenség, aki nagyon sok mindent kiaknázott a zenei hatásaiból, a művész- és popvilág-beli kapcsolataiból (Andy Warholtól kezdve), és aki bizonyos értelemben tökéletesen logikusan kapcsolódott össze David Bowie-val. Ugyanakkor a lemez számai az előzőhöz képest jelentősen letisztultabbak lettek: már nem régi Velvet-számok újrahangszereléséről volt szó (bár van itt is ilyen, az 'Andy's Chest', aminek eredetije majd a 80-as években, a VU-n jelenik meg), hanem főleg új, saját szerzeményekről, amik sokkal-sokkal karakteresebben szóltak, mint eddig bárhol. A Velvet Underground imidzse kúl volt, sokszor a zene is, de mindig maradt benne egy kis művészkedés (amikor meg nem, mint a Loadedon, akkor Lou kiszállt, mielőtt kiadták volna, és átkeverték a dalokat); szólóban ilyen-olyan segítségekkel a Transformerrel sikerült tökéletesen kúl zenét is csinálnia.
Nem volt egy jó periódusa ez amúgy Lou Reednek, az első lemez kritikai és üzleti rábaszásnak bizonyult, és a lemeztársasága gondban is volt vele kicsit, ugyan mit is csináljanak. Az egyik megoldásuk az lett, hogy állandóan koncertezni küldték, hátha így promótálhatja még a lemezt, és akkor hátha jobb lesz. Lehet, hogy egy-kettőt el is adtak belőle még, a turnézás viszont kimondottan rossz hatással volt az artistára, aki ilyenkor még extrémebben ivott, drogozott és hisztizett. Úgyhogy mikor David Bowie jelentkezett, hogy ő akar új lemezt csinálni neki, és egyben bevezetni olyan piacokra is, mint az angol, akkor nagy kő esett le mindenki szívéről. Bowie azt a módszert követte, hogy a saját körébe vont mindenkit, akit bármilyen szinten riválisának érzett: Lou Reedről már régen áradozott a sajtónak, lehetett ezért sejteni, hogy közös munka is lesz ebből rövidesen (hasonlóan volt Bowie Iggy Poppal is, akivel aztán Berlinben bulizta hülyére magát később). Bowie összerakott Lou-nak egy sokkal kompetensebb kísérőzenekart, többek közt saját gitárosával, Mick Ronsonnal; és nagyjából saját munkamódszerével állt neki: bemegyünk a stúdióba, és majd ott.
Azt mondani, hogy a Transformer gyönyörűen dekadens zene, kissé egyszerű és sablonos; megmagyarázni, hogy hát igen, mert az eddig sehogyan sem kezelt társadalmi témák, furcsa szexualitás, drogok, miegyéb, itt jöttek elő popzeneként megfogalmazva úgy, hogy a nagyközönség is ráharaphasson végre (valljuk be, a Velvetnek igazából nem sok esélye volt) meg közhelyes. Bowie nyilatkozta is azt a sajtónak, hogy "beteg egy szarok" ők mind a ketten Lou-val, nem is érti, miért szeretik őket, egyáltalán nem biztos, hogy jó, amit csinálnak. Ennél jobb promó persze nincs is. Arról általában nem szólnak a történetek, Lou is a stúdióban írta-e a szövegeket, mint Bowie; az viszont biztos, hogy az előző lemezhez képest a Transformer szövegei egyszerre voltak logikus továbblépés és valami tök új letisztultság. A helyenként egyszerűségben és értelmetlenségben a Republic-szövegekkel vetekedő dalszövegek (mondjuk a 'Satelite of Love') mégis valahogy autentikusnak hangzottak, és sokan valódi jelenetekre, képekre, jelenségekre ismerhettek bennük. A kis töredék-szerű portrékból, képekből, történetszilánkokból összerakott lemez kétségkívül remekül fejtette ki a cím metaforáját: a dalok különböző low-life személyiségekből mozogtak ki-be, drogosok, transzvesztiták, melegek, New York-i sznobok, borntobewild-ok és egyebek figuráiból és -ba. A 'Walk On the Wild Side', a 'Perfect Day', a 'New York Telephone Conversation' sztorijai olyan sztorik, amikben semmi sem történik, épp ettől nyugodt és szép. És akármilyen kevés is a lendület-rakenroll ezen a lemezen, az egész mégis elkent, kiforgatott, gonosz rakenroll lett, ahol Lou Reed először vitte igazán tökélyre mindazt, amit eddig itt-ott elrakosgatott a dalaiban.
Szerepe volt ebben persze az ezúttal jóval kompetensebb zenész-csapatnak: a tubával, női vokállal, zongorával megvalósított hangszerelések eleve biztosítják, hogy ez a lemez semmiképp se úgy szóljon, ahogy eddig bármelyik Lou Reed-produkció. Épp ezért is van az embernek az az érzése, hogy itt minden nagyon újra van gondolva, újra van csinálva, erőszakkal nulláról kezdve megint: egy újfajta összhang merült fel, ami ugyan nem lesz hosszú életű az életműben, viszont egyrészt könnyebben befogadhatóvá tette a zenét, másrészt segített a régebbi, be nem vált, sikert nem hozó sémáktól elszakadni. Hogy ez egyszeri alkalom volt, jól mutatja, hogy mikor egy hasonló sikerorientált lemezt kellett csináljon néhány évvel később, Lou gyűlölte az egészet: és bár a Sally Can't Dance hasonlóan popos és sikeres lett, azt már nem tudta így megdobni az újdonság. És ebben az új világban még a régről átemelt elemek, mint mondjuk a "swoop swoop, oh baby rock rock" az 'Andy's Chest' végén, meg a hülye vokálok (az első lemezen volt belőlük bőven), szintén máshogy jelennek meg. Az egész halálosan, nyugisan, feszítetten kúl, hiteles, érdekes, ironikus és vicces. Az meg csak egy hozzáadott irónia, hogy az all-stars 'Perfect Day'-ben Michael Hutchence énekelte azt, hogy "you just keep me hanging on", lehet, hogy ez ütött szöget a fejébe.
A beékelt húzósabb rakenrollok, mint a 'Hangin' Round', az 'I'm So Free', vagy a 'Wagon Wheel' (amit állítólag Bowie írt, csak ezt nem rakták rá a borítóra) kicsit támaszékként is működnek -- nem hagyják, hogy a lassú, szépen (bár viccesen) hangszerelt számok leültessék a lemezt (a következő Berlin ebben is más lesz, ott csak lebegés van, nem lendület). Pontosan ezért is van kicsit direkt visszafogott hatása: az előző lemez klasszikusan eldobható rakenrolljaihoz képest itt tényleg egy minőségi, lényegi váltást hall az ember. Ez is rakenroll persze, és ez is kúl, sőt, ez még sokkal inkább: csak nem úgy, ahogy várja az ember, és pont ettől lesz még sokkal hatásosabb. Sosem ezeket a számokat emelik ki a Transformerről: mindig a 'Walk On the Wild Side'-ot és a 'Perfect Day'-t (aminek kult státuszához aztán a Trainspotting c. ifjúságellenes drogfilm is jelentősen hozzájárult). Én mondjuk még személyesen hozzátenném a 'Satelite of Love'-ot, mert ennyire bájos kis rágógumi-dal nincs még egy az egész életműben. A lényeg viszont, hogy a Transformer lassú és képszerű lemez, olyan, mint egy összetört tükör az utcán lomtalanításkor: látszik benne a kurva a sarkon, a szemközti bárban a transzvesztita, a kikent-kifent plázacica, ahogy kikerüli, miközben telefonál; valaki, aki annyira jól érzi magát, hogy le se szarja, mi van előtte, kicsit belelép, aztán mikor este lesz, jön a romantikus naplemente, és az egész üvegszilánk-roncsot megvilágítja egy kis rózsaszínnel. És ettől hirtelen kurva szép lesz.
Ezekből a számokból hallgathattok meg ma jó néhányat a Popművészetben, a Fúzió Rádió szokásos kéthetenkénti Lou Reed-műsorában. Beszélgetni ma annyira nem fogunk, mert én ma nem tudok menni; de Kádár György konferál a számok között, és elmondja ő is, szerinte mit és miért. Akik Lágymányoson laknak, hallgathatják este 6-tól az FM 93.5-ön, akik meg az interneten, azok itt.
Fúzió Rádió Lou Reed Popművészet Transformer
131975