Van, aki végig tudja olvasni magazinokban az interjúkat a sztárokkal, én nem. Egy egész könyvnyit pedig még olyan érdekes sztárral sem, mint Tom Waits, a mainstream média kedvenc nem-mainstream zenésze.2008. 01. 28.
Van, aki végig tudja olvasni magazinokban az interjúkat a sztárokkal, én nem. Egy egész könyvnyit pedig még olyan érdekes sztárral sem, mint Tom Waits, a mainstream média kedvenc nem-mainstream zenésze.
Mac Montandon, szerk. Tom Waits -- Álmodban ártatlan. A Tom Waits-olvasó.
Budapest: Cartaphilus, 2006. Ford. Dányi Dániel. 350 o., 3600 Ft
Asszem én rettegnék Tom Waits-szel interjút csinálni. Általában rettegek bárkivel interjút csinálni, de vele különösen. Mindenki tudja, hogy Waits klasszikus és kreatív példája az olyan művésznek, aki interjúkban csakis és tudatosan eszméletlen baromságokat beszél, és persze nem is csoda: egyetlen újságíró sem tud (vagy legalábbis szokott) neki értelmes kérdéseket feltenni. A zenéről különben is misztifikál, vagy inkább egy olyan 'belső', naiv nézőpontból beszél, ami tökéletesen tartalmatlan, pláne, ha szántszándékkal üti is szét hülyeségekkel. Minden másról pedig nyilvánvalóan terel, tartja a távolságot, ahogy azt is titokban tartja, hol is lakik pontosan, és mindig környező benzinkutaknál, moteleknél, kocsmáknál találkozik az újságírókkal.
Legelőször is nem látom tehát, ugyan mi értelme van összerakni számtalan Tom Waits-interjút, koraiakat, későieket, újság- és rádióinterjúkat, egy kötetbe. Sokkal többet mond ez az angol-amerikai (zenei) újságírás balfaszságairól, történeti perspektívában, mint magáról Waits-ről vagy neadjisten a zenéjéről. Nem értem Mac Montandon szerkesztési elvét sem: ugyan mi alapján kerültek be épp ezek az interjúk, és nem mások? Mert ha be akarjuk mutatni egy tökéletesen eredeti, meglepő, és egyébként minden módon csodálatos zenész karrierjét, vagy legalább annak állomásait a media coverage tükrében, akkor tanácsosabb lett volna megszűrni és meghúzni ezt a végletekig önismétlő anyagot, és mondjuk hangsúlyként, aláhúzásként néha beleilleszteni egy-egy rendes, alapos kritikát a fontosabb lemezekről (már ha van olyan; én még nem láttam). De ez a félig-meddig ötletszerű válogatás sok-sok ugyanolyan interjúból, amik mindig ugyanazt a rövid életrajzi hátteret tartalmazzák, unalomig sulykolják 'az életmű két jól elkülöníthető részre oszlását' és Waits kiszámíthatatlan, vicces vagy épp ijesztő interjúalanyságát -- nos, nem tudom pontosan megmondani, de elképzelni sem, kinek érdekes ez. Legfőbb pontjai, miszerint (1) Tom Waits 1949. dec. 7-én született Pomonában, szülei tanárok, (2) életműve a Swordfishtrombones előtti és utáni, blues-os--jazzes, ill. kísérletező-disszonáns korszakra osztható, (3) hangja mély és érdes (vagy ennek végeérhetetlen, szar metaforákkal variálása), valamint (4) nehéz vele interjút csinálni, mert hülyeségeket beszél teljesen direkt -- nos, ezek három beszélgetésből is tökéletesen átjönnének.
Ahhoz pedig, hogy a sok apró részlet miatt legyen érdekes, túlságosan fárasztó ez a könyv. Az ember sokkal szívesebben böngészi a Tom Waits Supplement-ből lett Tom Waits Library-t, ott legalább számokhoz, lemezekhez, filmekhez van rendelve az anekdota-anyag, vagy olvas Wikiquote-ot, ott legalább nem kell ugyanazt a poént tizenötször elolvasnia egymás után.
Több dolog azonban mégis kiderül innen, csak ez nagyon kevés. Az egyik, hogy Tom Waits-szel valószínűleg jobb lehet berúgni és csak beszélgetni, mint interjút csinálni. Ez nehézségekbe ütközik, hiszen vagy tizenöt éve nem iszik, és nem beszélget ismeretlenekkel a Foreign Affairs óta; viszont az újságírók, akár hagiografikusak, akár szándékaik szerint ikonoklasztikusak, egyszerűen képtelenek rendes kérdéseket feltenni neki. Az innen következő másik dolog, hogy feltehetően nem is lehet zenészeknek olyan kérdéseket feltenni, amik érdekesek, de se nem személyesek (amiket Waits elhülyéskedik), se nem technikaiak (amikre ha rendesen válaszolna sem értené a laikus). Minden egyes interjúval közelebb jutottam annak felismeréséhez, mennyire Szókratésznek van igaza, és a művészeknek fogalmuk sincs, mit is csinálnak. Tudnak beszélni a kreatív folyamatról, de csak lazán, mindennapian, életszerűen -- ami nem is csoda, hiszen ők úgy csinálják, végül is a többség nem olyan, mint Poe, aki részletesen, formalistán tudatosította is az elveket, amik szerint alkot (Waits akkor jut ehhez legközelebb, mikor elmondja, hogy minden dalba kell városnév, személynév, és valami kaja). Arról, hogy mi is történik konkrétan, hogyan és miért rakja oda azt az egy sort, mit lát abban az egy metaforában, miért és hogyan 'tudja', hogy kell-e még egy ének a háttérbe, vagy mit jelenthet egyáltalán a bendzsó szellős, akadozó játéka, semmit sem tud mondani. El kell hinnünk, hogy ez így van rendjén, azt, hogy mi mitől és hogyan van úgy a zenéjében, ahogy van, sosem fogjuk megtudni, és hogy mindez mit 'jelent', azt meg magunknak kell kitalálni.
Tom Waits nyilván érdekes ember. Eredeti és vicces, kedves hülyeségeket beszél, hihetetlen stílusa van, és kurva jó zenét csinál már harmincöt éve. De a fülszöveg, ami szerint ez "Rajongóknak kihagyhatatlan, kultikus, kötelező olvasmány", enyhén szólva túlzó; a rajongók kurvára tisztában vannak mindezzel már nagyon régen, és igazából elég a Real Gone kapcsán adott Letterman-interjút megnézni, hogy bárki tisztában legyen vele. Mindenki más pedig szarrá fogja unni magát ezen a könyvön.
Hozzájárul ehhez kisebb mértékben maga a fordítás is, ami legtöbbször kompetens és olvasható, mint egy tisztességes magyar szinkron egy filmhez; és mint a tisztességes magyar szinkronokban mindig, itt is el-elszalad egy-egy jellemző hiba. Sokat tesz pl. a szöveg unalmasságához, hogy Dányi Dániel minden újságíró minden szövegét ugyanabba a stílusba helyezi: a "lepukkant" szót ugyanúgy adja lepukkant zenei magazinok íróinak szájába, mint a New York Times szerzőiébe, és végigvonul a köteten az az egyre erősödő érzés, hogy baszki, ezeket mind ugyanaz írta. Saját tapasztalataim az anglo-amerikai zenei médiával valamelyest megerősítik ezt (valóban van egyfajta 'egységes' újságírói stílus, de ennyire kurvára nem egységes), mindenesetre szívesen láttam volna, ha érzékelhető különbségek maradnak a magyar szövegben. Helyenként vannak következetlenségek (ha már lefordítjuk a 'What's He Building'-ből ugyanazt a sort két interjúban is, legyen már ugyan ugyanaz), arcpirító szószerinti marhaságok ("sosem mentik meg a napot"?? "they never save the day", nyilván); viszont vannak jó pillanatok is: a "rather have a bottle in front of me than a frontal lobotomy"-ra az "inkább legyen tera-sok pia, mint egy sokkterápia" határozottan jó (kár, hogy a második előfordulásnál el van baszva "terra-sok piá"-vá, ennek semmi értelme -- lehet persze, hogy ezért is, meg a 'What's He Building'-ért is a szerkesztő felelős). Ott van aztán még a logikátlan és zavaró fordítói jegyzetelés, amit külön szebbé tesz, hogy magának a kötetnek is vannak (szintén teljesen logikátlanul kiválasztott) jegyzetei. Szerkesztő végjegyzetben (a végjegyzetet amúgy is kiirtanám és bemondanám a Tilos Rádióban), fordító zárójelben, egyikről sem lehet eldönteni, ugyan mi alapján jegyzetel meg vagy nem jegyzetel meg valamit -- jobb lett volna hagyni a francba. Időnként vannak nyomdahibák, kimaradt idézőjelek és hasonlók is, dehát az Oxford biblián kívül mindig mindenben van nyomdahiba.
Nem sok nálam elszántabb Tom Waits-fan van ebben az országban (bár Waits rajongói olyanok, akik nagyon tisztában vannak vele, milyen kevesen vannak, és ezért mindegyik "a legnagyobb"-nak gondolja magát), és összességében persze örülök, hogy megvan ez a könyv és elolvastam. Egyébként ajándékba kaptam, és nagyon köszönöm, tényleg. Nem az ajándékozó tehet róla, hogy elalszom rajta, és még álmomban is ártalmatlan.
Bónusz hülyeség:
'Lie to Me' videó
Cartaphilus Interjú Mac Montandon Tom Waits
131981