Mindennek jegyében mentem el múlt pénteken a Gödörbe, valami egész másra számítva, mint amit a Tilos Rádió One World projektje nyújtott végül. Amiről kiderült számomra, hogy itt különböző alkalmakkor különböző földrészek autentikus zenéjét mutatják be (már itt villog a 'balfasz világzene!!' felirat), és múlt pénteken épp Ausztráliáról volt szó. Tudjátok ti, mi az autentikus ausztrál zene? Amikor az emberek egy hosszú, lyukas botot fújnak, és abba brummognak meg egyéb hülye hangokat adnak (a botot egyébként didjeridoo-nak hívják, de ez teljesen mindegy). Az első fellépő pontosan ezt is csinálta, tetézve azzal, hogy a brummogásra valami színész csaj olvasott fel valami nagyon-nagyon átélt szöveget. Ezután áttevődött a nagyszínpadra a hangsúly, ahol folytatódott ugyanez: itt két ember brummogott a botokba, aztán időnként jött egy harmadik és pánsípolt rá (kissé aluljárós indiánok fílinggel), majd egy dobos, aki aláütött mindenféle jazzes és egyéb ütemeket. Mindez legalább olyan hallgathatatlan és unalmas volt, mint annak idején bármelyik Deep Forest-szám. A világzenével az a legnagyobb baj, hogy nem engedi az embernek, hogy a mindenféle furcsa hangszerekkel operáló furcsa zenéket kényelmesen folknak elkönyvelve elfelejthesse, hanem azt próbálja állítani, hogy ez itt van, ez ilyen is lehet, és (ami a legnagyobb baj) hogy ez jó. Nem, ez nem jó. Ahogy a folk, a világzene sem vehető komolyan popzeneként; ugyanolyan ez, mint az egzotikus nyelveken készített zenék, amik csak akkor tudnak bármekkorát is szólni, ha lefordítják őket angolra (jó példa erre Shakira karrierje, akit egyáltalán senki sem vett észre, amíg fekete haja volt és spanyolul énekelt; amint befestette szőkére és csinált egy angol lemezt, azonnal be is futott).
Az est fénypontja azonban még nem is ez volt, hanem egy Airtist nevű produkció. Ami szintén nem lógott ki a sorból, mert a háromból egy művész itt is a botba brummogott, míg egy másik dorombolt (igen, bazmeg, dorombolt), egy harmadik meg bítbokszolt. Az embenek vannak elmosódott képei arról, milyen a nagyon szar elektronikus tánczene, még ha nem is hallgat olyat; nos, gratulálok az Airtist-nek, sikerült megváltoztatnia a gondolkodásomat, és bebizonyítania nekem, hogy autentikus, élő hangszerekkel is lehet legalább olyan unalmas és szar zenét csinálni, mint bármelyik dídzsé otthon a gépével, fél óra alatt. A brummogó bottal tökéletesen lehet elbaszott effektezettnek tűnő billentyűhátterekhez hasonló zajt kapni; a bítbokszos srác pedig megmutatta, hogy igenis ember is képes egy szarul effektezett pergő hangját kiadni, nem kell hozzá gép. Bizonyos értelemben az ipari forradalom feletti kissé megkésett győzelem ez. Tömegek mindenesetre nem voltak (egész este csodálkoztam is, hogyhogy ilyen kevesen lézengenek itt), lehet, hogy az igazi dídzsék szettjére már megérkeztek. Én addigra már nem voltam ott.
Mivel az ember nem adja fel a koncertre járást ilyen könnyen, tegnap este pedig a rövidesen ledózerolásra kerülő Kultiplexbe mentünk el szerkesztőségileg, megtekinteni a Psycho Mutants zenekart, akikről azt mondja a Kulti Dózerblogja, hogy a 16 Horsepower-hez és a "korai, punkos Nick Cave-hez" hasonlít. Titokzatos módon valahányszor én a Kultiban találom magam, mindig drum'n'bass-bulikra kerülök (a tavaly június eleji Woven Hand-et kivéve), így érzelmileg nem kötődöm túlságosan a helyhez, na meg ott a Tilos Rádió is, már megint, kicsit nézegettem körbe a brummogó botokat keresve tegnap. Az alternatív öltözködés, haj- és arcszőrzet-viselet minden lehetséges fajtája felvonult egyébként; ebbe a keretbe kellett elhelyeznem a Psycho Mutants-koncertet. Az ember első reakciója a zenekarra (még mielőtt meghallaná őket) az, hogy ilyen névvel (meg ilyen promóval: ugyan ki akarná, hogy hivatalosan Cave-hez hasonlítsák, azzal csak bukni lehet) azért kell pedálozni rendesen, hogy komolyan vehető legyen. Aztán amikor elkezdenek zenélni, nagy kőről esik le a szívem, ahogy szintén jelen lévő, egykori pszeudoalternatív zenésztársam mondta egyszer.Szóval elkezdenek zenélni, én meg megnyugodva állok a sörömmel a kezemben, hogy azért csak jó ez. Csak épp, mint a Hornby-nál a még, csak ott az az azért. És azon gondolkodom, mennyire kevés zene is tetszik nekem igazából, és hogy épp ezért akarja a halál megmondani, hogy mi a "jó zene" -- ez itt például egészen jó zene, csak épp ne lenne az első pillanattól kezdve az az érzésem, hogy baszki, ilyen lenne a Quimby, ha kihagynák a szar kongás szólókat, és nem nyújtanának élőben minden számot túl hosszúra. A hatnyolcados témák, a dobolás-pergőzés, az ének, a harmonika, még a gitáron behúzott akkordok is időnként annyira Quimby, hogy az már fáj. De közben meg (és ez jó) sokkal dinamikusabb is, nincs túlhajtva és túl-örömzenélve (ezek azok a dolgok, amik miatt évek óta nem tudok Quimby-re menni -- mert amilyen hangulatos és kellemes zene hallgatni, koncerten annyira unalmas: leül, elszólósodik-elrészleteződik, és fél óránként van egy tökösen megnyomott 4 perces szám), hanem kompaktan, lendülettel szólal meg. Csak az a megszólalás, na, hát az is. Az a lendület, az is. Épp a Woven Hand mutatta meg mindennél jobban éppen itt a Kultiban, hogy hogy is kell instrumentális refrénekben két akkorddal úgy gyomorbavágni a közönséget, hogy tíz métert repül hátra. Valahogy a Psycho Mutants-ban mindig ott vannak a pontok, ahol a befogadó érzi, hogy "na itt jönne..." -- és nem jön, csak Karnics Zoltán énekes üvölt egy nagyot effektezetten. Kicsit modoros, kicsit Rammstein, és hiába jön rá az összhangszerelt-zúzott téma, igazából nem üt.
Mert például a gitárból épp többet is lehetne kifelé adni, nincs vele semmi baj (kivéve, mikor a fájdalmasan Kiss Tibis behúzásokat csinálja): jól szól, és az egy órás koncert alatt számtalan jó témát hozott, mind egymagában, mind erősítésekben akkordokkal (egy ponton pszeudoalternatív zenésztársammal még össze is néztünk, nahát, mi is pont ilyen témákat írtunk annak idején). De mikor össz-zenekari zúzás van, akkor alig szól ki. Kiválóan összejön a harmonika és a trombita (kicsit a trombita megjelenésekor is fél az ember, amiben rézfúvósok vannak, az vagy jazz, vagy ska, egyik sem jelent jót), de nekem nagyon hiányzik a több gitár. Dob és basszus viszont remekül együtt vannak (lehetne mondjuk kevesebb egy-kettő a dobon, az mindig leülteti a zenét, és több pergő a tamok helyett). Csak épp valóban ott van az a 16 Horsepower-hatás is (a Cave-et, be kell valljam, hiába kerestem), a ritmusokban, a basszusokban; az jut eszembe, kicsit úgy szól ez, mint akik túl közel járnak a hatásokhoz (ahogy sokszor a Quimby-számokban is egyértelműen meg lehet mondani, hogy á, ez Cseh Tamás, á, ez Leonard Cohen), megírják a saját zenéjüket, szívvel-lélekkel lenyomják (közben persze a színpadi performanszt is érdemes figyelni, na abban van egy kicsike a Birthday Party-beli Cave színpadi mozgásából), és a Horsepowert nem pólón húzzák magukra, hanem a zenében van benne ugyanolyan grafikusan és jól kivehetően. Talán túl kivehetően is.
Ott van aztán az angol szövegek kérdése is. Sematikusan két utat vizionáltam itt (már jó néhány sör után) a zenekar előtt: vagy írnak rendes magyar szövegeket, és itthon kibaszott jó koncertzenekar lesznek, mert jók és erőteljesek, jó témákat írnak és érdekesen hangszerelnek; vagy pedig maradnak az angol szövegeknél (amiket itthon senki sem ért, tehát sosem lesz igazán széles körben megragadó), és megpróbákoznak külföldön -- és nyom nélkül elsüllyednek. Persze, mint oly sok másban arról, hogy mit "kéne" csinálni, min "kéne" változtatni, ebben is könnyen tévedhetek, ami a legkevésbé sem zavar, ne zavarjon senki mást sem. Tök jó lenne, ha lenne ebben az országban egy ilyen zenekar; csak még jobb lenne, ha ezt a zenekart nem elsősorban az határozná meg egy csomó hallgatónak, hogy "olyan hórszpáveres" és "olyan kvimbis", mert akkor (kiélezve a példát) adott esetben a Quimby-re fog menni a csomó hallgató, és nem a Psycho Mutants-ra (és azért kéne egy normális név is).
Az alter helyekre és alter kultúrába való két leereszkedésem konklúziója tehát leginkább az, hogy elmerengtem a kritika értelmén. Mert végül is csak arról van itt szó, hogy lementem az Airtist-re, és egyáltalán nem élveztem: nem hallgatok ilyen tánczenéket, nem táncolok tömegben, és azt gondolom, hogy sokkal érdekesebb, amit a bítboksszal Tom Waits csinált a Real Gone-on, mint ez. Meg arról, hogy az autentikus hangszerek és zenék szerintem akkor élvezhetőek, ha bele vannak építve a különben popzeneként megszokott keretekbe (mint mondjuk ahogy a Jethro Tull vagy a korai Mike Oldfield viszonylag diszkréten teszik bele a folkos témákat a különben teljesen saját kompozíciókba), egyébként maradnak egzotikumnak, amin az ember sosem fogja úgy elengedni magát a befogadásra. Legvégső soron arról van szó, hogy nem, ezúttal nem mondom azt kategorikusan, akármennyire is úgy gondolom, hogy az Airtist szar, a Psycho Mutants meg egész jó, de van még mit dolgozni rajta. Nincs kedvem olyan hogyhívjáknak, olyan megmondónak lenni, maradok hallgatónak.
Linkek:
Gödör Klub
Kultiplex (Dózerblog)
Tilos Rádió
Airtist
Psycho Mutants myspace