Azt elmondani, hogy a Megasztár gagyi és egyáltalán nem 'reprezentatív' (ezen általában azt szokták érteni, hogy közel sem az ország 'legjobb énekese(i)t' választja ki) tökéletesen elvéti a lényeget, ezért nem is mondanám el. Azt kijelenteni, hogy én nem nézem a Megasztárt és erre büszke is vagyok, sznob faszság. Ha valamiért nem nézem, hát azért, mert nem érdekel, ahogy azért nem hallgatok Cannibal Corpse-t sem, mert nem érdekel. És az, hogy engem valami nem érdekel, egyáltalán nem értékmérő, egy csomó dolog nem érdekel, ami attól biztos nagyon jó. A Megasztár egy kereskedelmi tévéadó műsora, természetes, hogy elsősorban népszerűséget, nézettséget céloz meg, és mint ilyen, nyilván nem fog sem zeneileg, sem semmi más módon 'kísérletezni'; és ez nem is baj, a szórakozás a lényeg. Még csak nem is kell ugyanazon szórakoznia benne a közönség egészének: kétségtelenül van, aki az énekesek produkcióját halálosan komolyan véve merít szórakozást belőle, és van, aki azért szereti, mert egyes próbálkozók bénázásai valóban végtelenül szórakoztatóak. Mint pl. a válogatásokról szóló werkfilmek is, mint pl. hétvégén a tv2-n.Még az első szériából jut eszembe ilyenkor mindig a válogatáson kiesett csaj, aki felháborodva mesélte, hogy mikor ő énekelni kezdett, Pierrot meg röhögni, és mire a refrénig eljutott, "Pierrot már az asztalra borulva röhögött", mekkora szemétség. Most is láttunk persze drámákat (4 oktávos srác, Kapuvárról kitörni akaró srác), amiknek főszereplőit az ember valamennyi kis empátiával valóban sajnálja (nem is azért, mert nem kerültek be, hanem azért, mert a dögkeselyű kereskedelmi csatorna őszinte emberi érzéseikből csinál árnyalatokat a nézettségben -- nem csak jókedvből és sikerből áll itt minden, hanem valódi, valóban sajnálatra, együttérzésre méltó bukásokból is), és bár a bevezető műsor elsősorban a dolog vicces oldalára és ezzel együtt pont a sikertelenségre fókuszált, sikeresen bevezette a Megasztár összes előfeltevését: ezeket pedig azért érdemes meggondolni egy kicsit, mert a felesleges és ostoba Megasztár-bashing épp ezeknek az előfeltételeknek (többnyire naiv és idealista) figyelmen kívül hagyására épül.
Először is nézzük meg a visszahívottakat, és gondoljunk vissza az eddigi szériák sikeres szereplőire. Miért volt vajon az az érzésem, hogy gyakorlatilag az összes visszahívott remek musical-énekes lenne, de önálló act-ként tökéletesen érdektelen? Én azt gondolom, azért, mert nagyjából mind pont olyan sterilen, pontosan és unalmasan énekeltek, mint minden magyar musical-színész. Nagyon jól körvonalazható, mit értékel a zsűri: hangterjedelem, alapvető technikai tudás (zengetés, kitartás, hajlítások, moduláció, akármi is az pontosan), piacképesség (igen, nyilván ez is benne van, majd mindjárt bővebben). Egyszer már megírtam, mi a baj a tisztán, artikuláltan, pontosan éneklő énekesekkel: kurvára unalmasak, az. Nem is azt panaszolom itt fel, hogy a Megasztárba egészen biztosan nem jutnának be az utóbbi néhány évtized legfontosabb, legérdekesebb előadói, hogy szó nélkül rúgnának ki Leonard Cohentől Nick Cave-ig mindenkit, Ian Curtisről, Lou Reedről vagy Jim Morrisonról nem is beszélve (egy modorosabb Ian Astbury viszont már lehet, hogy bejutna); inkább azt szeretném megmutatni, hogy az ilyen jól megragadható technikai képességeket a 'tehetséggel' egyenlővé tenni remekül aláhúzza, hogy maga a 'tehetség' fogalma elsősorban üzleti fogalom, és csakis kimittudos-zsűris keretben van bármi értelme. Magára valamit is adó zenekar, énekes nem indul tehetségkutatón, magára valamit is adó zenekar, előadó biztos benne, hogy 'tehetséges', hogy jó, és zenél. Ha pénzt akar szerezni belőle valahogy, na akkor kell elővegye a 'tehetség' fogalmát, és akkor kell ahhoz igazítania a produkcióját, hogy mit akar tőle a zsűri vagy a közönség.
Mert a pénzt ugye a zsűri és a közönség adják -- nem, ezzel sincs semmi baj. Éppen azzal az elképzeléssel van baj, hogy ez rossz, és az 'őszinteség', az, hogy (mindenki kedvenc szófordulatával) a "magadat adod"-effekt veszik ki ilyenkor. A popzene nem őszinte, ahogy az irodalom, a festészet, a művészet általában nem őszinte; és számon kérni rajta olyan romantikus elképzeléseket, mint a művész zseni-státusza, egyedi, megismételhetetlen látás- és kifejezésmódja, miegyéb, teljesen felesleges. Nem arra való. Arra való, hogy szórakoztasson, és ha ezt úgy teszi, hogy közben szeretne minél többeket szórakoztatni, és minél többek pénzéből megélni, ez egy tökéletesen legitim piaci magatartás. Nem, az sem baj, hogy a zene 'termék' és nem 'műalkotás'. Minden zene, amit pénzért árulnak (még ha az ember el is lopja torrenten), 'termék', ahogy a jó könyv is az, ugyanúgy, mint a rossz könyv. Ez nem valami belső rothadást jelez, egyszerűen csak társadalmi-kulturális folyamatok eredménye, amelyek magukban pont annyira normálisak és 'morálisan semlegesek', mint a nyelvi változás, az, hogy most azt mondjuk, "király", ahol régen azt mondtuk, "kafa". Nincs azzal baj egyáltalán, hogy a zsűri azokat válogatja, akik a popzene előadásához szükséges alapvető technikai apparátussal már rendelkeznek, akikkel zeneszerzők és producerek tudnak dolgozni, anélkül, hogy még iskolázni kellene őket (a lehető legrövidebb időn belül tudnak tehát egy Pierrot vagy Presser által lehető legrövidebb idő alatt megírt lemezt felvenni, pl., és abból pénzt csinálni úgy, hogy közben egy csomó embert szórakoztatnak). Azzal van baj, ha ezt képmutató és sznob módon egyszerűen lepöcköljük a tányérunkról, mint egy legyet, mert a mi kifinomultabb, 'értőbb' ízlésünknek ez már büdös.
A zene arra való, hogy szórakoztasson. Minden olyan megkülönböztetés, ami elhatárol 'pusztán a szórakoztatásra' irányuló 'könnyű' és 'mélyebb mondanivalót/értékeket hordozó' 'komoly' kultúrákat, alapvetően képmutató és hamis. Számomra mindig azt sugallja, a 'komoly' kultúrán eszedbe ne jusson 'szórakozni', az egy komoly dolog, azt te értsed meg és tiszteld, nehogy má' 'szórakozz' rajta; és nyilván nem kell mondani, milyen az ilyen kultúra igazából: arcoskodó, művészkedő, unalmas. Egyenes út a komolyzenéhez és a jazzhez (ahol egyébként szintén technikailag tökéletes, ámde rettentő jellegtelen és unalmas produkciók születnek -- persze, az 'értő' közönség belterjes lobbija máig fenntartja ezek 'kivételes' státuszát, mikor pedig a népesség elenyésző része képes csak őket meghallgatni). A kommersz popzene rendkívül vicces, érdekes, tökéletesen befogadható dolgokat tud produkálni; a Megasztár énekeseivel viszont, paradox módon, mindig épp az volt a bajom, hogy egyáltalán nem érdekesek. Engem kurvára nem impresszál, ha valaki sorba tud énekelni huszonöt szaros r'n'b-hajlítást, vagy felmenni két oktávot. Olyan, mintha attól ájulnék el, hogy valaki 215 centi, vagy gyorsan tud futni. A technikai szinten felfogott kimittudos 'tehetség' fogalmának legnagyobb problémája, hogy technikai kihívásként kezeli a zenét, amit lehet 'értékelni', szakértő zsűrik tudják például. És abban a pillanatban, amikor nem azt mondjuk, hogy a zsűri az előadó piaci lehetőségeit értékeli, hanem belekeverünk ebbe 'művészi' szempontokat, máris a technikai képességek misztifikálásánál járunk, és újra felfedezzük a formalizmust: a művészet technika, a művészet forma.
Fogalmam sincs, mi a művészet; de hogy nem forma, az biztos. Egy Mariah Carey, aki az összes rohadt soul- és r'n'b-közhelyet képes egy számba beleszuszakolni, semmivel sem 'művészibb', mint a Sex Pistols, sőt. Mariah Carey hajlításai és fokozásai sokszor elérik a l'art pour l'art öncélúságát, és olyan dalokat állítanak elő, amelyekben az egyes technikai megoldások teljesen hétköznapiak, megszokottak lesznek, és semmi kimondottan saját 'jelentés' nem adódik belőlük. Nem azért hajlítunk vagy megyünk fel, mert az 'jelent itt valamit' a dalban, hanem mert fel tudunk menni, mert tudunk hajlítani. Ha valamit meg tudunk csinálni, meg is kell csináljuk. A technikai alapon elképzelt zene pozitivista, mekkora röhej.
Persze, lehet, hogy ugyanaz van itt, mint a filmekben, ahol a számítógéppel generált látványt szokták előszeretettel leszólni azon az alapon, hogy 'csak azért van ott, hogy megmutassák, meg tudják csinálni'. Mivel ezen az érven mindig röhögni szoktam, lehet, hogy most demagóg vagyok; az vígasztal egyedül, hogy én korántsem olyan orrát fenn hordó, sznob anti-pop álláspontot akarok megrajzolni, mint azok, akik a filmek esetében szokták használni az érvet. Pontosan azt szeretném, hogy ne röhögjünk a Megasztáron csak azért, mert nyilvánvalóan kommerciális: ha már röhögünk rajta, röhögjünk azért, mert egyrészt összemossa a 'piacképesség' kritériumait a 'művészet' kritériumaival, és ezzel igazából alá is tesz a sznob 'magaskultúra' sznob védelmezőinek; másrészt azért, mert szereplői (a mostani válogatáséi és az eddigi szériákéi is) ezért azt gondolják, ők művésziek, mikor a 'művészet' itt kurvára nem is kéne szempont legyen. Ugyanaz a kommunikációs-koncepciós gond ez, mint annak idején a Nagy Könyvvel: ott szintén nem tudták eldönteni, akkor most azt keresik a nézők szavazatai alapján, valójában mit is olvasnak szívesen az emberek, vagy pedig média- és celebbefolyással egy reprezentatív 'értékes irodalom'-listát akarnak összeállítani.
Nem a 'művészet' fogalmát próbálom itt elkülöníteni a saját preferált nem-Megasztáros zenészeim számára, és azt mondani, semmi baj a Megasztárral, hát játszanak a gyerekek, de mi azért tudjuk, hogy ez nem 'művészet', akármennyire is azt mondják, hogy 'jó énekeseket' keresnek. A 'jó' itt azt jelenti, amit a Nagy Könyvben is kellett volna jelentsen: hogy az emberek szeretik, és ezért érdemes velük lemezt csinálni, mert az sokakat fog szórakoztatni, és sokaknak megélhetést biztosítani. Sokkal inkább arról van itt szó, hogy adjuk már végre fel azt az elképzelésünket, hogy az 'igazán jó könnyűzene' az akár a 19. sz.-i értelemben is 'művészet', tehát feltétlenül el kell határoljuk a szaros műanyagpoptól. Nem, nem kell. A popzene, és egyébként a legtöbb jó dolog a világon, egyáltalán nem 'művészet' abban az értelemben, amiben a 'magaskulturális' sznob körökben azt érteni szokták. De ettől még rengeteg ember életében fontos, jelent nekik valamit, ugyanúgy, ahogy kordzakós bölcsészeknek a jazz vagy trapéznadrágos tépetthajú indie-knek a legprosztóbb Oasis-szám. És ennyi a lényeg. A Megasztár szokott lesajnálásával a saját szegénységi bizonyítványunkat állítjuk ki.