És kérdés, hogy lesz-e egyáltalán konkurenciája az év végi elszámolásnál. Pedig még csak január van. Talán kicsit elhamarkodott kijelentés volt "kevesebb nagy durranást" prognosztizálni 2008-ra.2008. 01. 15.
És kérdés, hogy lesz-e egyáltalán konkurenciája az év végi elszámolásnál. Pedig még csak január van. Talán kicsit elhamarkodott kijelentés volt "kevesebb nagy durranást" prognosztizálni 2008-ra.
Van ez a Stephin Merritt nevű fazon, aki elvileg a kilencvenes évek eleje óta -- sok más projekt mellett -- a The Magnetic Fields dalszerzője, frontembere, mindenese. A Distortion a kilencedik lemezük, az előző albumon minden szám 'i' betűvel kezdődött (i, 2004), az azt megelőző pedig egy tripla kiadvány volt, 69 szerelmes dallal -- sokak szerint Merritt főműve (69 Love Songs, 1999). Hogy miért fontos ez a visszatekintés? Mert megkockáztatom, hogy kis országunkban maximum egy maroknyi elszánt rajongó ismeri a Magnetic Fields zenéjét -- és ez most nem afféle Quart-os sznoboskodás: én sem ismertem őket. Egészen tegnapelőttig.
Vannak lemezek, amiket sokat és figyelmesen kell hallgatni, mielőtt ítéletet hozunk. Heteken, hónapokon át kutatni a komplex dalstruktúrák mélyén, rejtett kis finomságokat keresve; kipróbálni, hogyan hat ránk a zene különböző hangulatokban; döbbent 'húbazzeg' felkiáltással nyugtázni egy-egy újabb gyönyörű hajlítást vagy gitártémát. Az ilyen lemezért/lemezzel meg kell küzdeni, nem adja magát csak úgy oda. Aki szereti a Radiohead-et, tudja, miről beszélek. Megvan persze ennek is a szépsége, kicsit hülyének kell lenni hozzá, mert hát normális ember nem csinál ilyet, ugyebár, csak mi.
De néha nincs szükség álmatlan éjszakákra ahhoz, hogy meglássuk a zsenialitást. Ez a ritkább. Ez a szebb. Van-e annál nagyobb élmény, mint amikor egy lemez elsőre úgy fejbever, hogy az ember beleszédül? A Distortion ilyen. Csak az a furcsa, hogy pont a karácsonyi lemezkiadási láz lecsengésével, a nagy Tavaszi Hadjárat előtt, kicsit 'légüres térben' jelent meg; bár igazság szerint se így, se úgy nem fogják megkapni azt a figyelmet, amit érdemelnek. Elég a szentimentalizmusból, lássunk neki!
Merritt (aki egyébként nyíltan homoszexuális, már ha ez érdekel vkit) több interjúban is elmondta, hogy a Jesus and Mary Chain kultikus Psychocandy című lemeze inspirálta arra, hogy ezúttal kicsit másképpen álljon neki a stúdiómunkának. A Distortion címe nem hazudik: amit kapunk, az 13 tökéletes (power-) popdal, különféle zajok, gerjedések és álomszerű hangfüggönyök mélyén. A számok struktúrájukban és dallamvilágukban a 60-as évek szörfzenéjét idézik leginkább (mondjuk a Beach Boys vagy Dick Dale), a hangzás viszont szinte egy az egyben a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának shoegaze a.k.a. noise zenéiből merít, legfőképpen a fent már említett JAMC háromakkordos zajszőnyegeire hasonlít. Csak ez a zaj szebb, mint a régi.
"A melody is like a pretty girl / Who cares if it's the dumbest in the world?" -- ez Merritt egyik régebbi dalszövegéből való, és milyen igaz. A Distortion -- ha nem is annyira, mint a Psychocandy -- nagyon butuska, egyszerű, fülbemászó dallamokkal operál, ezeket lettek nyakon öntve (javarészt manuálisan, Do It Yourself alapon generált) nagy adag effekttel. Állítólag nem is használtak szintetizátort, a lágy dallamfüggönyök is gitárból vagy zongorából 'vannak', csak felismerhetetlenségig modulálva. A dobok nagy részét egy visszangos folyosón rögzítették, ami meg is hallatszik; egyébként az egész lemezen végig ugyanaz a hangzás uralkodik, Merritt nagyon gyorsan kész akart lenni, mindenféle utólagos polírozást mellőzött. (Anno a JAMC is így csinálta...)
Rögtön a nyitó 'Three-Way' megadja az alaphangot a maga szörfözős gitár/zongora-riffjeivel, aztán a 'California Girls' mutatja meg, milyen is egy igazi noise-sláger -- kár, hogy igazából sosem lesz sláger. Persze nem csak lendületes partizenék vannak a lemezen: a melankolikus 'Old Fools' például az öregedésről lamentál, gyönyörűen. Az egyik csúcspont mindenképpen a 'Please Stop Dancing', itt azért vastagon bejátszik a nyolcvanas évek popzenéje is, Merritt és Shirley Simms válaszolgatós énekével. Egyébként Simms énekel az album másik kiemelkedő dalában: a 'The Nuns's Litany' egy apácáról szól, aki pornószínésznő szeretne lenni. Még egy 'noise-country' (ha létezik ilyen műfaj) darabot is kapunk: a 'Drive on Driver' -- címéhez méltó módon -- igazi éjszakai vezetős zene.
Picit a Distortion is ellaposodik a végére, de ezzel a Nevermind és az OK Computer is így volt, ne kukacoskodjunk. Az összkép mindenképpen imponáló és a fene gondolta volna, hogy rögtön ilyen erős albummal nyit az Új Év. Mi lesz itt, ha ez így folytatódik? Én mindenesetre biztos vagyok benne, hogy 2008 nyári éjszakáinak -- nálam -- biztosan sűrűn visszatérő vendége lesz ez a lemez. Aztán meglátjuk, kiveti-e valaki a nyeregből. Úgy legyen. Soha rosszabb kezdést.
(Egyébként a zenekar MySpace-oldalán az egész albumot meg lehet hallgatni, úgyhogy tessék buzgón kattintgatni.)
Linkek:
The Magnetic Fields MySpace
Distortion Jesus and Mary Chain noise shoegaze The Magnetic Fields
131975