2008. 10. 07.
A félreértések elkerülése végett leszögeznénk, hogy a Langyos Brit Popzenei Hét célja alapvetően nem a fikázás és a flegma vállvonogatás. A hiba nem a mi készülékünkben van: a helyzet az, hogy a műfaj tökéletesen semmitmondó lemezeket termel mostanában. Vannak persze üde színfoltok is, mai írásunk tárgya azonban nem tartozik közéjük.
Lassan azok is meghülyülnek, akiket pedig lehetett szeretni. Miért gondolja például mindenki mostanában, hogy az egyetlen út a sikerhez a pátoszos stadion-rock? Mikor lett a Kings of Leon viccesen tökös retrójából elszomorítóan töketlen nyenyergés (Only by the Night)? Miért vált az egyébként is giccshatáron mozgó Keane hirtelen a U2-t imitáló Killers gyenge imitációjává (Perfect Symmetry)? És könyörgöm, mi járhatott a Világ Legszimpatikusabb Zenekarának frontembere, Fran Healy fejében, amikor úgy döntött, hogy eldob mindent, amiért a Travist szeretni lehetett, és intim hangulatú akusztikus popdalok helyett ezentúl arénarengető szoftrock-himnuszokat fog írni? Nemtom, nemtom.
Legjobb pillanataiban persze a címét a kisemberek hányattatásairól kapó Ode to J. Smith is képes örömet okozni, csak sajnos annyira kevés az ilyen momentum, hogy nem kárpótol az érthetetlenül elhibázott koncepcióért. Alapból eléggé morbid a zenekar részéről a kezdetben többek közt éppen Travis-hatásokból táplálkozó Coldplay útjára lépni, több éves késéssel, jóval gyengébb színvonalon. Mert hiába ígért Healy "visszatérést a gyökerekhez", az új lemez olyan messze van az 1997-es Good Feeling Oasis- és Weezer-rokon power-popjától, mint leszázalékolt bútorasztalos az űrturizmustól. Egyáltalán, ki érezte úgy, hogy mindenképpen vissza kell térni valamihez? A legtöbb kritikus által puszta sznobizmusból hangoztatott vélemény, miszerint az első album után a Travis menthetetlenül a dögunalmas, érzelmeskedő liftzene irányába ment el, egy lószar. A kissé félresikerült 12 Memories kivételével minden lemezre jutott legalább két perfekt popsláger, ráadásul a tagok példamutató módon kimaradtak a sokak végzetévé vált, rendkívül irritáló politikai és emberi jogi pionírkodásból is. Fran Healy ugyan nem szerepelt annyit a tévében mnt Bono, viszont nem is fordult ki tőle az ember gyomra.
No mindegy, a lényeg, hogy az Ode to J. Smith egy egészen másfajta Travis képét mutatja, egy erőlködő, félresiklott zenekarét, ami annyira magabiztos, mint egy megszeppent kisfiú az anyukája nélkül a Wembley közepén. A nyilvánvalóan slágernek szánt 'Song To Self' annyira lágy, hogy szinte elcsöppen, a nagy hévvel beharangozott rockosabb vonalat képviselni hivatott 'Something Anything' szomorúan jellegtelen, a 'J. Smith' férfikórusa és a záró 'Before You Were Young' refrénjében megszólaló gong(!) pedig egyenesen megbocsáthatatlan. Az összképet csupán a megszokott sémához visszanyúló darabok javítják némileg, a kedvesen romantikus 'Last Words' négy percre visszahoz valamit a régi hangulatból, a Calexico-dalokra hajazó, álmodozós 'Friends' is kellemes darab, de a refrénjében erőteljesen a Backstreet Boys 'Larger Than Life'-ját idéző nyitódal, a 'Chinese Blues' is elmegy. Tulajdonképpen az a szomorú, hogy még ezek a számok is csak a régebbi lemezek középmezőnyében foglalhatnának helyet, itt mégis kiemelkednek. Rossz látni, hogy egy ennyire kedves, szeretnivaló és főleg tévedhetetlennek látszó zenekar ennyire mellé tud lőni.
Linkek:
Travis hivatalos
Travis MySpace
Langyos Brit Popzenei Hét:
01 Kimerülő kutyaól (Oasis: Dig Out Your Soul)
02 Ki látta Pistikét? (Travis: Ode to J. Smith)
03 Másnapos időutazás (Keane: Perfect Symmetry)
04 Inkább a foci (The Verve: Forth)
Fran Healy Langyos Brit Popzenei Hét Ode to J Smith Travis
131975