Azért nem taglózott le olyan rettentően a Zenei hálózatok tudományos oldala, mert (míg kétségtelenül voltak érdekes előadások) a rendezvény bemutatta a magyar konferenciaszervezés szinte összes hülyeségét. Kicsi volt, de ahhoz képest nagy és pofás helyen; az előadások jelentős része semmitmondó, alibi mellébeszélés, aminek egyes esetekben még a zenéhez sem volt az égvilágon semmi köze (Ilg Barbara 'Punk, Rock, Easy Rider(s): A klasszikusnak számító zenei szubkultúrák és életstílus továbbélése egy helyi motoros közösségben' c. alkotásának pl. teljesen egyértelműen semmi keresnivalója sem volt itt, hiszen némi egyáltalán nem reprezentatív, de tökéletesen üres statisztikával próbálta becsempészni a zene témáját egy neo-tribe alapú szociológiai vizsgálatba); az előadók egy része jól láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és nem tudott igazából úgy előadni, hogy a közönséget lekösse, és elindítson akár egy kritikai-kommentáló viszonyulást.Teljesen tipikus jelenségek ezek, és csak arra utalnak, amit én már régen mondok: konferenciákra egyáltalán nem az előadások miatt megy az ember (ezért is van igazuk a természettudósoknak, akik még csak elő sem adnak feltétlenül egy konferencián, hanem kitesznek egy posztert, amit jóval könnyebb nem megnézni, mint egy előadást nem meghallgatni), hanem a kávé, sütemény és a társaság miatt. Nehezíti az odafigyelést és profitálást az is, hogy a fiatal előadók jelentős része tapasztalatlan, zavarban van, és hebegéssel üti el az idejét ahelyett, hogy célratörően, logikusan, tartalmasan beszélne (még egy ok, amiért az egyetemi TDK eredeti funkciójára, nevezetesen arra, hogy a tudományosabb hajlamú hallgatók megtanuljanak önállóan kutatni és eredményeiket rendesen prezentálni, igenis nagyobb szükség van, mint arra az alibi, megbundázott versengésre, ami lett belőle). Az is, hogy a szervezők nyilvánvalóan elfogadnak mindent, amit küldenek nekik, így jutnak be tökéletesen értelmetlen hülyeségek is (mint pl. Kovács Balázs 'Hanghálózatok metakommunikációja' c. teljesen idióta faszsága, aminek semmihez semmi köze nem volt). Mivel pedig az ilyen konferenciák 'összehozók' szeretnének lenni, nem pedig 'specialisták' (attól való félelmükben, nyilván, hogy akkor nem érkezne elég jelentkező, hát még hallgató, és elfelejtve azt, hogy valószínűleg így sem fog), az egyes előadások állandóan azzal idegesítenek mindenkit, hogy az épp nem a fókuszukban lévő területeket és annak fogalmait elképesztő módon leegyszerűsítik -- az érintőlegesen hivatkozott más területek jelen lévő specialistái pedig a hajukat tépik. Mindezzel együtt senki, senki nem lép interakcióba az előadások végén (legfeljebb olyan exhibicionisták, akiknek a megjelenés annál is fontosabb, mint hogy mehessenek végre kávézni, vagy olyan idióták, mint én, akik nem értik, hogy ha egy előadás azzal kezdődött, hogy majd kritikusan megközelít egy fogalmat, és aztán egy szót sem szól róla, akkor miért nem szólt róla, vagy a végletekig naiv kérdéseket feltevő laikusok, ők tudnak csak igazán mély sóhajokat kicsiszolni a közönségből), és az embernek van egy olyan érzése, hogy ez az egész csakis azért kell, hogy mindenki szépen beírhassa az önéletrajzába, a szervezésért és a leendő kötetért fel lehessen venni a pénzeket, különben meg ki nem szarja le. Számos konferencián vettem már részt itthon és külföldön, nézőként, előadóként, szervezőként, mindenhogy, nagyon jól tudom, miről beszélek.
Mindezt az érzést pedig megerősíti az is, hogy az egésznek egyáltalán semmilyen hatása nincsen. Mondhatnánk persze, hogy a 'szakmára' nyilván van, hiszen ezek a fiatalok most már ismerik egymást és egymás munkáját, és majd ők jól dolgoznak együtt mostantól, fontos dolgokat alkotva. Ez már csak azért is tévedés, mert eddig is ismerték egymást és egymás munkáját (legtöbbször úgy is kezdődik a szervezés, hogy a fiatalok két sör mellett egymásnak egymás munkájáról mesélnek, és kitalálják, hogy akkor csináljunk egy konferenciát, hogy mesélhessünk erről másoknak is), és bár külföldön gyakran valóban gyümölcsöző együttműködések, könyvek, folyóiratcikkek kerekednek ilyenekből, igazából azok sem fontosak. A már meglévő csoportok nem fogják bevenni a 'kicsiket' (új PhD-hallgatókat, máshonnan jövőket, stb.); elmosolyognak rajtuk, aztán elfelejtik. A 'kicsik' nem fognak csatlakozni a már jól összekovácsolódott csoportokhoz, akiknek a céljaik, érdeklődésük (a hierarchiájukról nem is beszélve) is jól kialakult és megszilárdult már. És akárhogyan is, még a legjobb esetben sem lesz ebből semmi olyan, amit a zene hallgatói és alkotói 'fontosnak' tudnának nevezni.
Egyrészről ez nagyon is érthető, hiszen a zene hallgatói, alkotói nyilván nem éreznek 'fontosnak' semmilyen kimondottan tudományos, állandóan a kritikai reflexióval, ideológiákkal, diskurzusokkal, normativitással és kanonizációval szarozó megközelítést (ahogy pl. L. Varga Péter előadása, 'A kultuszképzés alakzatai: ideológiai konstrukciók a populáris zene kritikájában' meg is mutatta igen szórakoztatóan az extrém metál kritikai diskurzusában, meg ahogy mindenki megtapasztalta, aki valaha próbált zenekarok fórumain 'kritikai', 'értelmezési' kérdésekről beszélni). Másrészről arra mutat rá, hogy a zene hallgatói és a zenéről egy bizonyos módon beszélő kritika két egymástól rettenetesen elváló dolog. Az egyik kicsit fensőbbségesen mosolyog a másik naivitásán, a másik vagy gyűlölködve, vagy érdektelenül szemléli az egyik magasröptű, gyaníthatóan értelmetlen eszmefuttatásait. Az egyik azt gondolja a másikról, képtelen reflektálni; a másik azt az egyikről, képtelen élvezni (mint Clevinger a 22-es csapdájában, mindent tudott az irodalomról, csak azt nem, hogy kell élvezni). Éppen ezért lett volna különösen érdekes, ha a kritikusokkal folytatott kerekasztal-beszélgetés valóban arról szólt volna, amiről kell neki: "online és offline zenekritika viszonyáról, az újmédia által meghatározott kritika jellegzetességeiről, valamint egyes zenei műfajok kritikai kánonjairól". Persze, megint csúsztatok, mint oly sokszor, valójában esett benne szó "profi" és "nem profi" kritika különbségeiről, arról, mennyiben mások az új kritikai hozzáállások most, hogy már bárki írhat bármit bárhol. Kicsit az interaktivitásról is, meg arról, mit is céloznak a kritikusok. Leginkább egyébként a kritika feladata ragadta meg a figyelmemet: számomra ugyanis egészen megdöbbentő, hogy profi (= ebből élő) zenekritikusok rossz nyelv- vagy népművelő módjára abban élnek, a kritika feladata "az ízlésformálás".
[A cikk itt vált tárgyat a konferenciáról a kritika tárgyára.]
A magam részéről egyrészt nem értem, pontosan mi is az az 'ízlésformálás'. Másrészről, akármi is az, azt gondolom, a zenekritika funkciója egészen biztosan nem az. Harmadrészt biztos vagyok benne, hogy egészen pontosan ez az a hozzáállás, amiért a mindennapi zenehallgató (és egyébként nagyon helyesen) gyűlöli a kritikust. Mert hát mégis, ki a faszom vagy te, hogy megmondd, merre menjen az én ízlésem? És mégis milyen alapon? És mégis hogy? Legalább jól fizetnek neked ezért? Sok csajt lehet leszopatni? gondolja az egyszeri zenehallgató, és igaza van.
Az, hogy elmondjuk jól informált, szakértő véleményünket (egyszer már megírtam, miért misztifikálás a 'szakértelem' a popzene esetében) erről-arról a zenéről, az csak azon olvasók 'ízlésén' változtat bármit is, akik ízlésüket eleve ahhoz igazítják, miről ki mit ír. Az ilyeneket mind az egyszeri zenehallgatók, mind a kritikusok le szokták nézni mint kialakulatlan személyiségű, bizonytalan, befolyásolható szerencsétleneket. Azokén, akik érdeklődnek, mi az új, hájpolt, trendi, meg is hallgatják, de úgyis a saját véleményüket veszik mérvadónak, nem sokat változtat (legfeljebb felhívja a figyelmüket erre-arra). Az alappal vagy alaptalanul, kultuszból vagy reflexióból már megállapodott elképzeléssel bíró olvasókon ismét csak semmit nem változtat. Van, aki csak az egyetértés--egyet nem értés ellentétpár mentén tud kritikát olvasni: ha szeretem, és a kritikus is azt mondja, hogy jó, akkor ez jó kritika. Ha nem szeretem, és a kritikus azt mondja, hogy jó, a kritikus egy sznob köcsög. Ha szeretem, és a kritikus azt mondja, hogy szar, akkor a kritikus egy fikázó köcsög. Ha nem szeretem, és a kritikus is azt mondja, hogy szar, akkor a kritikus tökös gyerek, aki keményen megmondja, úgy is van, metáááál! Látható, hogy csakis a véleményegyezés esetén lesz a kritikusnak bármilyen olyan hatása, hitelessége, ami befolyást engedne neki: de akkor meg nem kell befolyásoljon, hiszen eleve egyeznek a vélemények. Van aztán olyan olvasó is, aki meggondolja a kritikus érveit, elképzeléseit, kifogásait vagy elragadtatását -- és annak alapján nem saját véleményén változtat, hanem meghallgatja a zenét, és majd ő eldönti. A kritikus legjobb esetben információt ad (arról, hogy mit lehetene esetleg hallgatni, mert érdekes, és hogy mi benne az érdekes), lökést, hogy mit lehetne átgondolni és hogy. Nem az olvasó 'ízlésére' van hatással.
Eleve az a feltételezés, hogy az olvasók ízlését 'formálni' kell, engem mint olvasót határozottan sért. Utána is nézek, nem minősül-e rejtett gyűlöletbeszédnek, nem perelhetem-e miatta azokat, akik ezzel azt mondják, én egy kis köcsög vagyok, akinek az ízlését kicsit farigcsálni kell, mielőtt emberek közé mehet, gondolja az egyszeri zenehallgató, és nem érti, ki és miért fizet a kritikusnak, hogy írjon: többnyire nagyon sokak által szeretett zenékről, hogy az szar, vagy nagyon kevesek által szeretettről, hogy az jó. Persze ugyanúgy, ahogy a kritikus elképzelése az ízlésformálandó olvasóról, az olvasó elképzelése az elefántcsonttoronyban dekkoló kritikusról is kemény sztereotípia. Akárcsak a nagyképű kritikus, a kiskakasként perlekedő olvasó is röhejes (igen, én is, most is, ha úgy tetszik, ne kispályázzunk). Megint csak ellentétpárban gondolkodunk ugyanis: mindketten elsősorban valami 'mást' (azt ne mondjam, a freudi 'Másikat') látják a másikban, és ez valamiért zavarja őket. Miért zavarja vajon a kritikust, hogy többen hallgatnak (mondjuk) Tokio Hotelt, mint (mondjuk) Deerhuntert? Miért zavarja a Hooligans-rajongót (vagy épp magukat a Hooligans tagjait), hogy bárki is azt mondja a Hooligans-re, hogy szar? Ha valaki valamilyen művészi (na jó, legyen 'kulturális', ne keverjük ide a művészetet, az BWG dolga) produktummal kiáll a nyilvánosság elé, nyilván számítania kell rá, hogy az nem fog mindenkinek tetszeni (ahogy Dumbledore is megmondta Harrynek, és különösen akkor, ha az a produktum valóban szánalmasan szar, mint (mondjuk) a Hooligans). Ugyanakkor azzal is tisztában lehet, hogy ez tökmindegy, hiszen akiknek meg fog, azok úgyis megveszik, elmennek a koncertre, Endi dizájner farmerbe bújnak, stb. Én nem értem, miért zavar ennek a konstellációnak bármelyik része bárkit is. A zenekritikusnak jobban kellene ismernie a kulturális folyamatokat annál, hogy azt gondolja, számít bármit is, hogy különböző értékrendek és kritériumrendszerek mentén ő miről írja azt, hogy 'jó', és miről, hogy 'rossz'. A popzene befogadói ugyanis egyáltalán nem ilyen racionális kritériumrendszerek mentén hallgatnak és szeretnek zenéket: érzelmi, szociális, egyéb identifikációs faktorok sokkal súlyosabban esnek a latban ízlésbeli preferenciák kialakításánál, mint bármilyen racionális-technikai megfontolás. Bármilyen szépen komponált, technikás egy zene, ha egy hallgató a volt csaját asszociálja hozzá, akit el akar felejteni, akkor még a szépen komponáltság, technikai kifinomultság átlátása mellett sem fogja azt szeretni, és semmilyen kritikai diskurzus nem fogja rábeszélni (formálni az ízlését). Ha valaki tinédzserkorát, a szabadságot, gondtalanságot köti az Ossián zenéjéhez, a legmaróbb kritikai gúny sem fogja kioldani belőle ezt a szeretetet (annak ellenére, hogy esetleg maga is tisztában van vele, milyen röhejes is az Ossián valójában).
A zenehallgató és a kritikus tehát leginkább azért tekintgetnek egymásra lenézően (vagy épp jóindulatúan-edukálóan) és gyűlölködve, mert szereptévesztések áldozatai. A kritikus azt sugallja, amit ő ír, az úgy van (ami persze nem igaz, sokszor nem sugallja, csak nem teszi oda mindig, hogy "szerintem", és az olvasók egy része képtelen szubjektív véleményként értelmezni bármit, ami nem mondja ezt ki minden mondatban), a zenehallgató pedig meg van győződve, hogy neki márpedig igaza van, amikor ezt vagy azt a zenét szereti. Csakhogy a kritikus is zenehallgató, aki ugyanígy meg van róla győződve; és tegyük hozzá, mindkettejüknek igaza van, mert amikor valaki valamit szeret, legyen az zene vagy étel, ember vagy absztrakt ideál, az igenis jó. Nem fog senki meggyőzni, hogy a rakott káposzta nem jó, a dohányzással kapcsolatban is legfeljebb arról, hogy káros az egészségemre. Mikor viszont a kritikus kimondja, hogy az ő feladata az "ízlésformálás", akkor olyan utópisztikusat álmodik, aminek még így sincs értelme. Ugyan kinek lenne jobb, ha kevesebben hallgatnának (mondjuk) Tokio Hotelt, és sokkal többen (mondjuk) Deerhuntert? Az égvilágon senkinek. Talán Bradford Coxnak. A kritikus elmosolyodhatna vajon, hogy ez neki köszönhető? El, de ami ennél is fontosabb: akkor többen olvasnák azt, amit ő ír, médiuma nagyobb látogatottságnak-olvasottságnak örvendene, reklámbevételeik magasabbak lehetnének, ő pedig több pénzt kaphatna. Meg Bradford Cox is több pénzt kapna. Nem emlékeztet ez a kurvára gyűlölt és lenézett popzene gátlástalan marketingelésére, ami "csak a pénzről szól", "eladta magát" és egyéb hülyeségek? Nem fordulna akkor el a Deerhuntertől sok-sok olyan zenehallgató, aki automatikusan elfordul bármitől, amit egy bizonyos számú hallgatónál több hallgat, tekintet nélkül arra, változott-e ettől bármit a zene? Az ízlésformálás illúziója ugyanúgy a fogyasztói kultúra keretein belül operál, mint a lenézett popzene, csak még hozzátesz egy pofátlan értékítéletet, miszerint 'mi jobbak vagyunk'. A művészet fogalma itt mégis bepofátlankodik a képbe, hiszen ez a fajta kritikai gondolkodás a 'művészi értékre' való hivatkozás mögé rejtőzik, akár kimondja, akár nem. (Mondjuk) a Deerhunter 'művészileg érdekesebb', mint (mondjuk) a Tokio Hotel. Ez egyébként még akár igaz is lehet (attól függően, a 'művészi érték' milyen meghatározásával dolgozunk), de akkor sem releváns. A popzenének nem a művészet a lényege, értsük már meg, a popzene lényege a szórakoztatás. Én a magam részéről tökéletesen megértem és egyáltalán nem tartom megváltoztatandónak, hogy (mondjuk) a Tokio Hotelt többen tartáják 'szórakoztatónak', mint (mondjuk) a Deerhuntert. Nem gondolom, hogy jobb lenne a világ, ha fordítva lenne.
Én személy szerint nagyon örülök neki, ha a kritikának olyannyira nem sikerül a hallgatók ízlését formálni, hogy egyre inkább a margóra is szorul. Olvassanak egyre kevesebben "szaklapokat", egyre többen zeneblogokat. Az ellentét két oldala ugyanis nem csak 'megérteni' és 'elfogadni' nem hajlandó a másikat, hanem magát azt a tényt sem akarja látni, hogy voltaképp ugyanabba a csoportba tartoznak, ha akarják, ha nem: a kritikus is zenehallgató, és (amennyiben értelmez, összehasonlít, értékel, akár csak magában, akár csak azzal, hogy hallgat vagy nem hallgat valamit) a zenehallgató is kritikai gyakorlatot művel, csak más szabályok szerint. Egy ideális világban ezt nem kerekasztalokon kellene boncolgatni, hanem a kritikusok hangsúlyoznák is, a zenehallgatók pedig tisztában lennének vele. A zenehallgatók nem vennének személyes támadásnak mindent, amivel nem értenek pontról pontra egyet; a kritikusok nem nyersanyagként tekintenének az olvasóikra, akiket kicsit farigcsálni kell. A kritika halála kicsit olyan, mint a szerzőé: a tudomány köreiben hiába közhely, hogy a popzene kontextusa, hallgatói egészen máshogy állnak a kritikához, mint az irodalom közönsége, sokszor mégis úgy teszünk, mintha nem így lenne. A tudományos megközelítés és a profi zenekritika (egyébként, hozzátehetnénk, kommersz zenekritika, mert az igazi zenekritika, akárcsak az irodalom-, színház- vagy filmkritika, kutatóintézetekben, tanszékékeken, szakfolyóiratokban, monográfiákban folyik, és az érintetteken kívül a kutyát sem érdekli) eljátsszák, hogy a popzenét, annak közönségét, annak megtapasztalását, befogadását, jelenségeit lehet úgy megközelíteni, hogy az a mindennapi zenehallgató számára releváns legyen; az olvasók meg többnyire egy olyan naiv viszonyuláshoz ragaszkodnak, amin ha az irodalomra vonatkoztatják, punkabb gyerekek már a gimiben röhögnek. Arról, hogy a profi zenekritika olyan, amilyen, arról, hogy az olvasók olyanok, amilyenek, egyáltalán semmi értelme vitatkozni. Nem népnevelésre, ízlésformálásra van itt szükség, hanem tudatos zenehallgatásra, pontosabban annak tudatosítására, hogy ha szeretünk egy zenét, annak mindig oka van, nevezetesen az, hogy az a zene jelent nekünk valamit, ez pedig eleve kritika.
Semmi más oka nincs, hogy szeretünk egy zenét; és arról, hogy ez mit jelent, tapasztalataim szerint zenebloggerek sokkal jobban írnak, mint a profi kritikusok. Az amatőr kritika ugyanis jóval kevésbé támaszkodik olyan kategóriákra, technikai-történeti-egyéb szempontokra, amik szerint igazából csak azok ítélik meg a zenét, akikkel valami nagy baj van (ha valaki azt mondja, a jazz azért jó, mert sok benne az akkord, összhangzattanilag bonyolult, és a szólók technikásak, ellenben a Sex Pistols azért nem jó, mert csak három akkord van benne, az egy fasz) -- sokkal inkább tudnak az élménybe, a hallgató bevonódásába bepillantást engedni, abba a folyamatba, ahogyan a zene személyes lesz, rakódik rá egy réteg magából a hallgatóból, attól tökéletesen függetlenül, hogy tud-e zenélni az adott zenész, lopta-e az alapjait, és értelmesek-e a szövegei. A profi (kommersz) kritika ehhez csak asszisztálhat, mégpedig azzal, hogy párhuzamosan működik: információt ad, és ugyanúgy véleményeket fogalmaz meg, mint eddig, csak nem gondolja közben magáról, hogy ő olyan kibaszott fontos, hogy mások ízlését formálja. Távol álljon tőlem, hogy a zenével vagy a zenehallgatókkal szembeni 'alázatot' kérjem számon (ezt az érvet gyűlölöm, ugyan miért kellene alázatosan viszonyulni akár a zenéhez, akár a készítőihez, akár a hallgatóihoz); az is egyébként, hogy azzal a régi nótával jöjjek, hogy 'na de a vélemény szent' (a véleményt alá kell támasztani: vannak vélemények, amik egészen egyszerűen faszságok). Arra sem akarom kihegyezni a dolgot, hogy az egyes webből (a kritikus a tartalomszolgáltató, ő mondja meg, mi olvassuk és érezzük az ízlésünket formálódni) itt térünk át a kettesre (amikor az olvasók is kezdenek tartalmakat szolgáltatni, tehát felvesznek olyan funkciókat, amelyek régebben nem tartoztak hozzájuk). Leginkább azt akarom mondani, hogy nem értem egyik oldalt sem.
Mi sem vagyunk jobbak, persze, mondhatná mind a kritikus, mind a mindennapi zenehallgató, mi is azt szoktuk itt írni, mi jó zene meg mi rossz, ki a fasz és ki nem. Lehet, de mi legalább nem világjavító küldetésnek vesszük -- és egyébként egy fillért sem kapunk érte, ha ez számít. Sokkal jobban szeretnénk mi is, ha valaki sokat fizetne nekünk ezért. Vagy ha sokan olvasnák, telerakhatnánk bannerekkel, a reklámbevételekből pedig bármilyen koncertre elmehetnénk, és a Cluster One indulásának első évfordulóját a szerkesztőség Hawaii-on ünnepelhetné ananász-szeletekkel a sörünkben. A Cluster One-nak nincsenek illúziói arról, milyen hatással van rátok. A Cluster One-nak nincsenek szándékai sem ezügyben, legfeljebb az a fentebb bevallott, hogy szeretnénk vele sok pénzt keresni (és hülyék is lennénk, ha nem szeretnénk). De tisztában vagyunk vele, hogy nem fogunk, ahogy azzal is, hogy egyikőtök ízlése sem fog megváltozni, akármit is írunk, és ettől a mi lelkünk még tökéletesen nyugodt. Azt gondoljuk, a popzenei kritika funkciója (ahogy mi műveljük azt) az, hogy értelmes beszélgetéseket, gondolkodást nyisson meg a zenéről, ha valakinek épp ahhoz van kedve; ha meg nem, akkor meg az, hogy rendelkezésre álljon elolvasásra mások véleménye is, mert az ember alapvetően sokszor kíváncsi mások véleményére (mondjuk) zenékről. Egy pillanatig nem gondoljuk, hogy 'súlyunk van', 'befolyásunk van'. Ne is legyen, kell a faszomnak befolyás, azzal csak a baj van. A Cluster One punk.
(Egyébként meg értelmezési segédletül a cikk szövegében vastaggal jelöltem, ami ironikus. Lehet persze, hogy ezeken kívül is van benne még, mit tudom én.)
Linkek:
Zenei hálózatok konferencia-site (most már fent van egy-két előadás videója, lehet nézni)
Konferenciabeszámoló a Fesztblogon
(mondjuk) Tokio Hotel MySpace
(mondjuk) Deerhunter MySpace