2008. 11. 29.
November a halál hónapja, amit mi annyira komolyan vettünk, hogy alig írtunk, így olvasóink zavartalanul elmélkedhettek az elmúlásról. Most viszont megtörjük a csendet és egy olyan előadó új lemezét vesszük górcső alá, aki miatt a kanadaiaknak végre nem kell hivatalosan is bocsánatot kérniük.
Rögtön be kell vallanom, hogy Chad VanGaalen nevét egészen pár héttel ezelőttig nem ismertem, eddig megjelent két lemezét nem hallottam, még a Pitchfork méltató kritikája is elkerülte a figyelmemet (nem mintha a Pitchfork bármilyen kritikája számítana bármit is). Az egyetlen ok, amiért végül vettem a fáradtságot és meghallgattam a szeptemberben megjelent Soft Airplane-t, ez a klip volt. A 'Molten Light' ugyanis az egyik legkomolyabb murder ballad, amit az utóbbi időben hallottam, a VanGaalen által kreált, szürreális videóval kiegészítve pedig az év leghátborzongatóbb audiovizuális élményei közé kívánkozik.
Ezek után nem különösebben meglepő, hogy a nemrég a legendás Sub Pop kiadóhoz szerződött kanadai zenebohóc multiinstrumentalista új albuma szinte végig a halálról szól. A vicc az, hogy ennek ellenére a legkevésbé sem szomorú, sőt; kevesen tudnak ennyire felemelően írni egy ilyen félelmetes dologról. Persze adódik a kérdés: a halál tényleg ennyire félelmetes, vagy csak hülyén állunk hozzá? VanGaalen könnyed eleganciával helyezi az elmúlás tematikáját fülbemászó barkács-pop keretek közé, rettegés és undor helyett már-már szentségtörő közönnyel énekel arról, amiről sokan beszélni sem mernek. Ez a különös kettősség a lemez abszolút csúcspontjának számító 'Cries of the Dead' kortalan szépségű gyöngyszemében mutatkozik meg leginkább, de a koncepció végigvonul az egész anyagon. Éppen a bevezetőben említett, baljós 'Molten Light' az egyetlen kivétel, ezért megtévesztő kissé, hogy pont ezzel a szerzeménnyel reklámozzák az albumot -- bár a célnak sokkal jobban megfelelő Willow Tree is kapott némi rádióidőt jobb helyeken, de klip nem készült hozzá. A kettősség a zenében is jelen van: egyrészt vannak a (jobban ikerült) szívet melengető, javarészt akusztikus hangszerekre épülő dalocskák, másfelől viszont az album közepe felé a kísérletezgetősebb lo-fi effektorgia kerül előtérbe, valahol a Sonic Youth és Thurston Moore szólólemezeinek nyomdokán, ami szintén nem rossz, csak kevésbé működik. VanGaalen kedvesen bizonytalan falzettje sokakat biztos Thom Yorke hangjára fog emlékeztetni, de talán stílszerűbb -- és helyesebb is -- ha inkább a honfitárs Neil Young orgánumához hasonlítjuk.
A Soft Airplane mindenképpen kellemes hallgatnivaló a decemberi lista-dömping előtt (nem árulok el nagy titkot ha elmondom: ott lesz a legjobbak között), egyúttal tökéletes karácsonyi ajándék, ami egy halálközpontú album esetében, valljuk be, nem kifejezett elvárás. Tudjuk, hogy vannak olyan -- általunk, akik a keresztény kultúrán szocializálódtunk, általában elmaradottnak tekintett -- részei a világnak, ahol nem gyászolják, hanem ünneplik a halottakat: talpig fehérbe öltöznek és hajnalig táncolnak. Ők még tudnak valamit, amit közülünk már csak nagyon kevesen. VanGaalen megpróbálja újra megtanítani.
Linkek:
Chad VanGaalen MySpace
131975