Azóta hordozok magamban személyes sérelmeket a Zagarral szemben, mióta ősszel Szegeden egyszer megtámadott a színpaduk egy koncert után, amin meglehetősen hangosan mondtam el a közönség hátsó soraiban, milyen unalmas és szar is ez a zene. Visszagondolva már két-három éve a SZIN-en is azt jegyeztem meg róluk, hogy mikor az ember unalmas elektronikus alapokra baszakodást akar hallgatni, feltétlenül próbálkozzon Zagarral. A hivatkozott szegedi koncerten erre rátettem azt, hogy külön szánalmas, mikor Portishead-féle váltásokat próbálnak elsózni, vagy mikor néhány Pink Floyd-os akkord hivatott megidézni a monumentalitást. Mindez és az underground dívák sem segítenek, pont ugyanolyan fantáziátlan marad az egész, és még azt sem értem, miért lenne imidzses minden képen és videóban keverőpult mögött művészien tekeregni.De igazából ez teljesen érthető, ha felismerjük az azonosságot: Zságer Balázs nem más, mint Dr. Csernus Imre maszk nélkül. Nem zenész, nem is akar jó zenét csinálni. Alapvetően csak egy kísérletet talált ki annak idején: megpróbálta zeneterápiával kezelni Yonderboi-t, akit azzal a személyiségzavarral utaltak be hozzá, hogy azt hiszi, ő egy olyan magyar sztár, aki megállja a helyét külföldön is (ez a probléma elég elterjedt egyébként a magyar zenei életben, leghíresebb túlélője Kovács 'Én is tudnék olyan zenét írni, mint a U2 (egyébként rohadt komenisták)' Ákos). Csernus persze vette a lapot, megkérdezte, hogy jól van, akkor bevállalod, zenélünk, megmutatod? Ilyenformán Yonderboi gondolkodás nélkül ment bele a kezelésbe. A terápiának azt a keretet adták, hogy "akkor mi most (kikacsintás az asszisztensre) zenélünk, érted, nudge-nudge (azért ha agresszívvá válna, teperjétek le, Tibi, jó?)"; és a dolog túl jól sikerült, Yonderboi nem hogy belátta volna, mennyire tökéletesen abszurd gondolatokkal mérgezi elméjét, hanem egyre jobban belelovalta magát. Egy idő után pedig, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a terápia kudarcot vallott, és Csernus időbeosztása sem bírta az egyre feszítettebb próbákat, meg kellett szervezni a kilépést.
Csernus azonban nem szereti bevallani, hogy nem járt sikerrel (ugyan ki szereti, persze), ezért fent kellett tartsa a zenész-figurát. Ironikusan most már neki kellett bevállalnia a szar zenét; ideje nem volt zenehallgatással, sok ráfordítással rendes zenét csinálni, ezért maradt az unalmas, rízonban programozott alapoknál, meg a (mit is tegyünk rá, mit is tegyünk rá, mit szoktam hallagatni, ööööö, legyen egy Pink Floyd akkordváltás) rápakolt dolgoknál. Aztán hallotta azt is valahol, hogy a szempler jó, azzal mindenféle filmekből és egyebekből ki lehet venni két sort, amikor valaki mond valamit, és azt bármilyen alapra ritmusban, effektezve be lehet illeszteni (azt hinné az ember, lassan megtanulják a zenészek, ez mennyire elcsépelt, szar, és szarul is szól); jött ez is. És itt vagyunk. Kicsit nyugtalanító az underground divák megjelenése, mert félő, hogy Csernus velük is kísérletezni kezd, és beszippantja őket a pszichiátria óriási, ördögi csapdájába. Csak hát nézzük csak meg, Yonderboi-on sem segített egy kicsit sem.