Prekoncepciókkal kezdünk.
Én mindig úgy gondoltam, hogy a SZIN állhatatos védelmezői csak azért játsszák ki a hangulat-kártyát, amikor a hazai fesztiválok összehasonlítására kerül sor, mert egész egyszerűen nem tehetnek mást; zenei felhozatal terén esélyük sincs meghatározó tényezővé válni, az egyéb programok száma csekély, plusz az infrastruktúra is hagy kívánnivalókat maga után. Az egész rajongást -- mert mindezek ellenére rengeteg ismerősöm áradozott a fesztről -- elkönyveltem, mint a domináns Szigetes fesztiválok térnyerésére adott természetes válaszreakciót. Megmutatjuk a szemeteknek, hogy mi is ugyanolyan jól tudjuk érezni magunkat, sőt, csakazértis. Én legalábbis így hittem. És "a szegény ember fesztiváljának" neveztem a SZIN-t a háta mögött. Többször is. De most bocsánatot kell kérnem mindenkitől.
Mert tény, hogy fellépők tekintetében persze idén sem ez volt a legerősebb feszt -- sőt, a közelében sem járt -- tényleg nagy volt a por (nagyszínpad és a Pepsi előtt egyenesen botrányos), kora délutánig valóban igen kevés értelmes programmal találkozhatott, akinek igénye lett volna ilyesmire (de ahogy elnéztem, keveseknek volt -- nekem sem), szóval innen nézve az egész lehetett volna egy nagy rakás szar, de mégsem. De még mennyire, hogy nem. Mert -- és tényleg nem tudok rá más magyarázatot -- ez itt mégiscsak Dél, kérem szépen: lehet, hogy csupán az alföldi lokálpatriotizmus mondatja velem, de szemmel láthatóan más volt a társaság, mint a szigetes fesztiválokon. Jobb. Demagóg vagyok, tudom, de kit érdekel. A SZIN legnagyobb erénye pedig tényleg a hangulat. Van az egészben valami bájosan amatőr, ugyanakkor pont annyira esetleges, hogy az embernek ne legyenek komoly kellemetlenségei (persze biztos vannak ellenpéldák, például a tisztálkodás mikéntje, a mobilvécék viszont lényegesen barátságosabb állapotban voltak, mint általában). Olyan kicsit, mint valamiféle szürreális gólyatábor, ahol reggelente ingyen osztogatják a Nemzeti Sportot, háromszázért már lehet sört kapni (igaz, a csapolt hatástalanná volt vizezve), kora délután a Magyar Népmeséknek tapsolnak a leszedált egyetemisták, a medencékben pedig mindig meleg a víz.
Kicsit úgy vagyok a fesztiválokkal, mint az országokkal. Nekem Párizs nem a Notre Dame vagy a Diadalív, hanem a croissant íze, amit egy sarki kávézóban ettem egyik reggel; London nem a Big Ben vagy a Tower, hanem a doveri sziklák vakító fehérsége és a 'My Heart Will Go On' gagyi remixe, amit egy pub-ból hallottam kiszűrődni, tizenegy évesen a Piccadilly környékén.
Hogy mit jelent nekem az idei SZIN? A reggeli kávékat a bejárat melletti padoknál; a cigaretták végtelen sorát újságolvasás közben; a hosszú hajnali sétákat hazafelé; az embereket, akiket megismertem; a fotós srácot Sopronból, aki hiába próbálkozott, egy fiatal lányt sem tudott lefényképezni az ivóvizes csapnál; a régi bajai kissrácokat, akiknek annak idején én vettem a sört, mert még nem adtak nekik, most meg utolsó nap én húztam le őket; a borzalmas bort a sarki kiskocsmában; a fát, aminek a tövében Kispál alatt elbújtam a tömeg elől; a PRESS feliratot a nyakamban; az utolsó nap utolsó koncertje utáni szimbolikus lehűlést, ami tulajdonképpen a fesztiválszezonnal együtt az idei nyarat is elbúcsúztatta -- annyi mindent, hogy órákig sorolhatnám. Nem kell. Aki ott volt, tudja, miről beszélek. Együtt simán ér annyit, mint két Radiohead-koncert.
Ha a SZIN élne, biztos kétes egzisztenciájú, álmodozó tekintetű, mindig pityókás harmincas lenne. Ha találkoznánk leültetném magam mellé, meghívnám egy mürmülére*, hagynám, hogy fárasszon a hülyeségeivel, aztán a sokadik pohár után érzelmes tekintettel átkarolnám a vállát, és csak annyit mondanék: engem megvettél, pajtás.
*ne akarjátok tudni.