2008. 01. 28.
Ha egy 2007-es megjelenésű album tizedik másodpercében maga a néhai Jim Morrisson vonyít fel, aztán -- még ugyanabban a számban -- a Beatles kísérletezős korszakának visszafelé lejátszott, pszichedelikus gitárszólói harsognak szédítő kakofóniában, akkor az most jó vagy rossz? Tavalyról maradt adósságunk törlesztése folytatódik.
"The Black Lips have a reputation for crazy live shows that have included vomiting, urinating, nudity, band members kissing, fireworks, and a chicken." -- WikipediaEzek után egy 'No Comment' megjegyzéssel akár abba is hagyhatnám az írást, ennél a bemutatásnál úgysem találnék jobbat: ahol a színpadon hánynak, hugyoznak, vetkőznek, ott hangulatnak egyszerűen lennie kell, ergo rossz banda nem lehet. (Hogy a csirke mire kell, abba csak félve merek belegondolni.) Mégis kéne még pár kriksz-kraksz erről a lemezről, mert a Good Bad Not Evil valami elképesztő popkulturális olvasztótégely.
Persze a bevezetőben csaltam: aki a nyitó 'I Saw a Ghost' tizedik másodpercében isteneset kurjant, nem Zsim, hanem Cole Alexander, de tulajdonképpen ez teljesen lényegtelen. Az önmagukat 'flower punk'-ként definiáló atlantai zenekar új lemeze ugyanis nem más, mint egy óriási emlékkönyv, benne az elmúlt fél évszázad minden dögös bandájának kedves üzenetével. A szimpatikus módon kivétel nélkül három perc alatt maradó dalokban a bevezetőben említett Beatles és a Doors mellett olyan előadók teszik tiszteletüket -- persze képletesen -- mint a Beach Boys ('Bad Kids'), Bob Dylan ('How Do You Tell a Child...'), a Clash ('O Katrina!'), a Shadows ('Navajo'), az elmaradhatatlan Rolling Stones ('Slime and Oxygen') és még sokan mások. Az utolsó 'Transcendtental Light' utáni rejtett dal végén pedig még egy Manzarek-féle orgonaszólót is kapunk.
A Black Lips egy profi bulizenekar, csak ők a feldolgozások helyett megírták a maguk Kinks- vagy éppen Monkeys-slágereit. Ettől lesz az egész elképesztően színes, szórakoztató -- és persze egy pillanatra sem komolyan vehető. Egyrészt üde színfolt az NME által diktált, cseszettül szar, uniformizált angolszász gitárzenék unalma után egy teljesen más megközelítés, másrészt kedvet kap az ember, hogy előkapja mondjuk a Sergeant Pepper's-t vagy a Pet Sounds-ot, hogy eredetiben is meghallgassa ezeket az előadókat. Mert jó lenne nem elfelejteni, hogy ezek a zenék léteztek, és nagyjából minden, ami most van, visszavezethető a Hőskor nagy előadóira, és ezt még akkor is el kell ismernünk, ha esetleg megmosolyogjuk a Nagy Öregek tétova jelenkori próbálkozásait. A Black Lips nagyon vicces, de nagyon jó ilyesfajta emlékeztetőnek is. És ahogy a lemez csúcspontja, a 'Veni, Vidi, Vici' refrénje gúnyos magabiztossággal köpi az arcunkba, hogy "I came/I saw/I conquered all", úgy mi is biztosak lehetünk benne, hogy csak a jövőbe nézni nem szabad és nem is lehet.
Linkek:
Black Lips a MySpace-en
Black Lips hivatalos blog
131975