2008. 09. 27.
A világszínvonalú show és a profin összerakott budapesti Coldplay koncert alatt a szemfülesebbek ízelítőt kaphattak Chris Martin személyes tánctörténeti előadásából is: a Cluster One cikke arról, amiért teljesen fölösleges osztani a keddi Coldplay-t.
Mivel már korábban is megírtuk, hogy teljes tudatában vagyunk a Coldplay és Chris Martin önelégültségének és hatalmas egójának (és azt is megírtuk, ez mennyire nem kéne érdekeljen senkit, amíg ilyen lemezzel és koncertel állnak elő), most, a szeptember 23.-i koncert után könnyű szívvel állíthatjuk, hogy a Coldplay mindent teljesített, amit elvártak tőle, és ezen fanyalogni igazából égbekiáltóan fölösleges és sznob.
Nem kívánva az est részletes leírásába belemenni (amit úgyis mindenhol máshol megtalálhat az ember) büszkén vállalt szubjektivitással mondjuk meg, miért is volt kurva jó ez a koncert, amit mintha valami rejtélyes módon mindenki látna, csak senki nem akarna beismerni.
A megmagyarázhatatlanul jellegtelen előzenekar után a rég várt banda negyed tíz magasságában lép színpadra, indítás teljesen kiszámíthatóan a 'Life in Technicolor'-ral az új lemezről, a hangzás tökéletes, kicsit gyanúsan esik egybe száz százalékosan a stúdió verzióval, amiért egyelőre nem adom meg magam teljesen a zenekarnak: várjunk még ezzel egy kicsit. Aztán az átlátszó függönyök, amikre az intróban a tagok árnyéka vetült szépen le is hull, azonnal jön a 'Violet Hill': na jó, asszem eközben adtam meg magam végül, és nem kizárólag azért, mert vitathatatlanul ez az új anyag legjobb dala, hanem erőteljesen azért is, amit Martin már itt művel a színpadon: nagy valószínűséggel egyéni tánctörténeti bemutatóját kezdi meg, mint később a koncert egészéből következtettem, a dal fejbevágós-menetelős részénél épp a hetvenes évekbeli punk pogó mozdulatait varázsolja a színpadra. Ez a külön-előadás folytatásosnak bizonyul, a továbbiakban a punk pogó mellet láthatunk még electro-pantomimet a nyolcvanas évek hőskorszakából, extatikus indián esőtáncot és egészen Backstreet Boys-os térdrehullást is: a paletta nagyon széles, Martin pedig olyan energiával és lendülettel ugrálja be a valóban nem kicsi színpadot és kifutókat, hogy egyáltalán nem tartom meglepőnek, hogy a közönségre ezt a lelkesedést és rajongást ilyen gyorsan sikerült átragasztania. Tud azért valamit ez a faszi.
Ám a tánc, valamint bolond ugrálás mellett persze van zene, nem is akármilyen. A set nagyon jól összerakott (a Parachutes kissé alulreprezentált, egészen a ráadás Yellow-ig semmi nem hangzik fel róla), a fókuszban a Viva La Vida és a Rush of Blood to the Head (nagy örömömre), ami közben nyomát sem látni a fásultságnak, vagy a Doors-os és Nirvanás utálatnak bizonyos számok iránt: bár Martin az elején nagy valószínűséggel direkt kicsit hülyébben, a kitartott szótagok leharapásával változtat az énekstíluson, ezen gyorsan felülemelkedik és kb úgy játsza le a 'Clocks'-t vagy az 'In My Place'-t, mintha tegnap írta volna őket.
A 'Violet Hill' után a következő csúcspont a 'Fix You', itt már a kakasülő szektorai is erőteljesen mocorognak, majd elérkezik a koncert legérdekesebb része, aminek kapcsán megint felmerül a Doors és Nirvana slágerek csúnya sorsa; talán az egyik legjobb védekezés az ilyen ellen az, amit itt a Coldplay is csinál, azaz teljesen áthangszereli a potenciális elfásulós-megunós számait, pofátlanul kísérletezik velük, ahogy tette a 'God Put a Smile On Your Face'-szel és a 'Talk'-al, mikor nagyon idegesítő, elektronikus-diszkós alapra rakta át mindkettőt, zongorával és hülyén effektezett, nagyon visszhangos gitárral. Így kell ezt kérem, így lehet ezt. Eztán a személyes csúcspont, a 'Hardest Part' egy szál zongorával, ahol kijön, hogy Martin kurva jó formában van nagy szerencsénkre, mindent eltalál és mindent kiénekel (akár kínos grimaszokkal, akár nem), és persze ez nekünk mind nagyon tetszik is. Mindezek után jön a jól bevált Coldplay-trükk, a "feltűnünk valahol a stadionban hirtelen", ami egy abszolút építő jellegű megoldás, a közönség ámuldozik, ők pedig feszültség nélkül játszák le akusztikusan a 'The Scientist'-et, illetve hallhatjuk, amint a dobos, Will Champion is megcsillantja énektudását. A színpadra való visszatérés a 'Politik'-kel ismét csak úthengerszerűen működött, a dob menetelése itt is úgy hatott, mintha tarkólövést kapna az ember minden egyes beütésre, miközben Martin kihagyhatatlanul belecsempészi Budapestet és szerény jelenlévő 15 ezred magunkat a második versszakba.
A finálé tökéletesen megkomponált, a fénygömbök és a világító pillangóeső kicsit eltereli a figyelmet a szerző szerint elég rossz és unalmas 'Lovers in Japan'-ról, amiről közben kiderül, hogy így a vetítéssel, az interaktív tömegorgazmussal és a lepkékkel együtt nem is olyan elviselhetetlen. A zenekar elköszön, majd a kitartó dobogásra visszajönnek elnyomni egy úthengeres 'Yellow'-t, hogy Martin (és minden egyéb jelenlévő) még utoljára jól kiugrálhassa magát.
A stadionból kifelé jövet, az éneklő embertömeg között aztán az jut eszembe, mennyire fölösleges ebbe a sznobság és az unalmasság-ugyanolyanság oldaláról belekötni; amit egy ilyen száz, száztíz perc után lehet mondani az egészen egyszerűen annyi: jó ez, basszus, nem kicsit jó.
Linkek:
Coldplay hivatalos
Előzmények:
Megy valahová: Coldplay 2008, Viva La Vida or Death and All His Friends
A legjobb választás: a 'Violet Hill' az új Coldplay single
Budapest Chris Martin Coldplay Koncert Viva La Vida
131974