Bár a korábbi hallgatás az albummal kapcsolatban nem volt teljes, a hír mégis villámcsapásként érte a rajongókat és a sajtót egyaránt. Kicsit visszavisz ez a dolog a '70-es évekbe, amikor hasonlóan nagy közönségű és népszerűségű banda még nyugodt szívvel mondhatta, hogy "Amúgy két hete kész az új lemez, jövő héten ki is adjuk", amely magatartás és szellemiség persze nem áll messze a saját (félig-meddig ironikus) bevallása szerint 1974-es rokkendroll-t játszó, Jack White és Brendan Benson nevével fémjelzett zenekartól. Meg ha belegondolunk egy ilyen lépéssel körülbelül ugyanakkora publicitás jár (most még), mintha két hónapja kuksolna a kész lemez a stúdióban, és folyamatosan menne a promózás. Francnak kell az a sok szar interjú, nyilatkozás, etc.Rátérve immár a művészetre először is mindenképp fontos megjegyezni, hogy a Raconteurs négyes formációja mára minden szempontból kinőtte a side project státust, önállóan működő, a tagok teljes jelenlétét követelő banda lett, ami nagyon hallatszik is az új lemezen. Hallatszik, hogy komoly munka folyt ezzel, legalábbis sokkal komolyabb, mint a 2006-os Broken Boy Soldiers-sel, ami tulajdonképpen tényleg jobban hasonlít egy jó minőségű demókból összerakott kiadványra (a hossza is alig több fél óránál). Az első dolog, ami a Consolers of the Lonely kapcsán eszembe jutott az volt, hogy ez így egyelőre kicsit idegen módon "megkreált"-nak tűnik, nagyon pontosnak és csiszoltnak ellentétben a teljesen spontán, itt-ott kicsit sántító (de nagyon művészien és vagány nemtörődöm módra sántító) debüt lemezzel ellentétben. Mindez persze nem rossz dolog, csak az embernek pont azt sugallja, amit eddig a Raconteurs olyan ügyesen került mindig - az új anyag már sokkal inkább egy supergroup produkciója, mint egy régi haverokból összeállt banda demói az első lemezen. Kiemelendő persze, hogy ez abszolút nem baj, Jack White-ból már rég kihúztak annyit, hogy a Consolers nagyon más lesz, mint a 2006-os debüt. Hát más is lett. Persze az egyszerű rajongó mit tehet ilyenkor?... Szépen elkönyveli ezen változásokat, és kezd fókuszálni szigorúan a zenére, anélkül, hogy viszonyítgatna állandóan, amit különben sem nagyon érdemes, hagyjuk a zenekarokat fejlődni arra, amerre akarnak. És persze ha így nézed (hallgatod) mindjárt teljesen más az egész.
Kezdve az egészet azzal, ami a Raconteurs egyik legnagyobb érdekessége és ütőkártyája: két frontember van, White és Benson, akik továbbra is totális harmóniában működnek, két abszolút ellentétes karakter, akik zseniális módon egészítik ki egymást. A 14 szám alatt például nem lehet megunni White magas nyávogásait, mert mikor már épp sok lenne mindig bejön Benson valami hihetelen barátságos basszusa (mondjuk itt már sokat megy fel magasra ő is, ami szép-szép, de szerintem maradnia kéne inkább mélyen), és mindez olyan kontrasztot ad az egész zenének amiért már érdekes, izgalmas hallgatni a dalokat. Ezt a remek strukturális eszközt persze száz százalékosan ki is használja a zenekar, már a nyitó dal, a címadó 'Consoler of the Lonely' is egy duett, egy dinamikai hullámvasút a '70-es évek power-chordos rokkendrolljának jegyében. Aztán jön a 'Salute Your Solution' három akkordos őrülete, ami az első videós single a lemezről. A videó szerintem különösen jó, nekem egyből a 'Lie To Me' klippje jutott eszembe a legutóbbi Tom Waits kiadványról. Ezek után nagyon vegyes megoldások jönnek, a 'You Don't Understand Me' lágy zongorás balladája minden bizonnyal ott van a korong legjobbjai között, viszont zeneileg, szövegileg, hangulatilag abszolút semmi köze az őt követő 'Old Enough'-hoz például, ami mutatja hogy a Raconteurs mennyire nem kötött szigorúan egy vagy két stílushoz - ha kicsit country-s, hegedűs, nekem meglepően Jethro Tull-os számot akarnak írni, akkor azt fognak, persze belerakva a potenciált, amit White és Benson váltásai hordoznak meg persze a szólógitárt, mint központi eszközt. Mindezek után jön a legprimitívebb, ugyanakkor leglendületesebb és durvább dal a 'Hold Up' személyében, ami felidézi a punkot, a garázs-rock-ot és barátait, de ebben sem maradunk meg sokáig, hiszen felcsendül a 'Many Shades of Black', ami nekem kicsit idegenül és hidegrázósan mintha a Grease-be végül valami oknál fogva be nem került tinidal lenne (vagy mondjuk egy Elvis, így máris megnyugtatóbb gondolni rá), amiben végig Benson énekel, nekem kicsit zavaróan magasan, White csak egy meglepően Oldfield-es szólóval száll be a végén. A 'Five on the Five', az egyetlen, koncertekről már ismert szám viszont nagyon el lett rontva sajnos, White egyszerűen érthetetlenül hülyén énekli a lemezen, ami így elég nagy csalódás; mondjuk ennek ellenére potenciális sláger, ami élőben sokkal jobb, bizonyíték itt. Végül pedig mindenképp kiemelendő a záró 'Carolina Drama', amivel a Raconteurs először válik úgy igazán hűvé a nevéhez; White itt tényleg mesél, a dal pedig akár a Nick Cave féle Murder Ballads-ról is jöhetett volna, ha kevésbé lenne Bob Dylan-es, bár mint tudjuk rá Cave is utalt a 'Death Is Not the End'-del.Szóval a Consolers of the Lonely egy teljesen jó, nagyon élvezhető és korrekt lemez. Az egyetlen szálka az ember szemében az marad, hogy a Raconteurs tényleg kezd egyre inkább hasonlítani másokhoz. A Broken Boy Soldiers-nek sikerült magát a hangulatot, a '60-as '70-es évek hangzását, lázadását, kreativitását felidézni úgy, hogy közben hozta a fergeteges koncerteket, többnyire Benson dalírásával és White zsenialitásával és egyediségével a gitáron. A Consolers viszont már pontos előadókra hajaz, tulajdonképpen egyre inkább Led Zeppelin, Beatles és Bob Dylan összegyúrva, egyre kevésbé Benson és White modern önmegvalósítása. Zeneileg persze semmi kifogás nem lehet, a változtatások nagyon jó irányúak, látszik hogy a hangszerelés pontosítása, díszítgetése volt a központban, ezért jöttek az új hangszerek, mint a trombiták (kicsit spanyolos, kicsit Quimby-s Káosz Amigos-os nekem, bár kétlem hogy ez a része tudatos lett volna), hegedűk, kísérteties női szólam a 'Carolina Drama'-ban. Hallhatóan súlypontosabb szerepet kapott a basszus, és a stúdióverziók már egyértelműen közelebb vannak a koncert hangulathoz, élőbbek, magvannak a szólók is végre, és persze mindezek mellett kezd a Raconteurs védjegyévé válni, hogy egy dal tulajdonképpen legalább kettő, teljesen különálló egységből áll egymásba ügyesen beépítve, ami ismétcsak egy frappáns és működő fogás: semmit nem visznek unalommá silányuló ismételgetésbe, mindig jön egy új dallam. A tagok pedig mindezt hallhatóan ugyanúgy élvezik, mint eddig, ami nagyon sokat dob a dalokon, élőben minden kétséget kizáróan totálisan elsöprő élményre lehet számítani (amit már amúgy is megszoktunk).
Mindent összevetve az élvezhetőségi arány nagyjából maradt, és a Raconteurs továbbra is egy kurva jó kis zenekar. Aki nem hiszi, járjon utána, nyáron itt mászkálnak majd körülöttünk, reméljük legalább Bécsig lejönnek, hogy jól írhassunk végre koncertről is. Addig is kellemes utcán éneklős Raconteurs hallgatást minden kedves Cluster One olvasónak!
Előzmény: [The Raconteurs: mire is jók a side-project-ek?]
Linkek:
The Raconteurs hivatalos