Nem szeretném -- nem is tudnám -- bő lére ereszteni a mondandómat, remélem majd megteszi helyettem a Pink Floyd-ügyileg nálam jóval kvalifikáltabb Lam kolléga. Nehéz méltó nekrológot írni valakiről, aki legtöbbünk emlékezetében sokkal inkább valamiféle Nagy Egész részeként, mintsem önálló, lélegző, vagy éppen halálos betegséggel küzdő emberként marad meg. Nehéz, de meg kell próbálni.
Mit jelentett számomra Rick Wright, amíg élt? Nem sokat. Nekem a Pink Floyd mindig Gilmour és Waters (vagy éppen Barrett) zsenialitásáról szólt, legfőképp pedig a dalokról. Wright csak néha bukkant fel, mindig mosolygósan, egy-egy nézhetetlenné nyűtt koncertvideón, színes lézerek és vakító fénycsóvák között. Lágy szintialapokat pakolt a többiek alá, ritkán szólózott, akkor sem vitte túlzásba. A tizenéves srácnak, aki voltam, sokkal jobban imponált Gilmour észvesztően gyönyörű gitárjátéka és Waters dalszerzői géniusza. Nem hibáztatom magam: sokan voltunk így ezzel.
Csak évekkel később döbbentem rá, mennyire fontos, hogy egy zenekarban legyen valaki, aki a háttérben marad, aki csendben teszi a dolgát, aki pillanatnyi megnyugvást jelent az általános őrület közepén és akinek fontosabb a hangok közti szünet, mint maguk a hangok. Nem cikkeznek róla a bulvárlapok, ritkán szippant kokaint kreol nők melléről a backstage-ben, nem tartják korszakos zseninek, lázadó, törvényenkívüli rockistennek, "csak" zenésznek, aki azt csinálja, amihez a legjobban ért. Wright ilyen volt. Játszott, amikor kellett és amikor kedve tartotta, belekóstolt a világhírbe, összerakott pár szólólemezt, esélytelenül harcolt egy halálos kór ellen, aztán úgy ment el, ahogy élt: csendben. Mert a Zaj mellett mindig ott a Csend.
Emlékezzünk Rick Wright csendjére.
