David Sitek monnyon le (Scarlett Johansson: Anywhere I Lay My Head)

2008. 10. 13.

Lamorak

Fogalmam sem volt eddig, ki az a David Sitek, és ezért még nyilván megfizetek; de az biztos, hogy nagyrészt ő a felelős, amiért Scarlett Johansson Tom Waits-lemeze olyan, amilyen. Azaz nem jó. Röviden.

Ezt persze megírta már mindenki, bloggerektől profi kritikusokig, mármint azt, hogy nem jó -- az okot legtöbbször ott keresték, hogy Scarlett nem tud énekelni. Nos, nem tud, de David Bowie sem tud, az ő vokáljaitól (amiket őszintén szólva egyáltalán nem hallottam volna meg, csak így, hogy tudom, hogy ott vannak) pedig többen is elájultak. Mikor egy színésznő eldönti, hogy ő bizony lemezt csinál Tom Waits-feldolgozásokból, és erre engedélyt is kap, akkor már előre lehet tudni, hogy a lemez sikere attól függ, ki írja majd neki a zenéket, és ki lesz a producer (mert azt nyilván senki sem gondolta komolyan, hogy Scarlett majd nekiáll hangszerelgetni); végső soron azon múlik minden, milyenek a zenék. Nehéz körvonalazni, mit is vár az ember bárkitől, aki Tom Waits-feldolgozást csinál (pláne többet, és ki is adja), és a TV on the Radio-ból ismert (nekem nem, mert én nem hallgatok TV on the Radio-t) David Sitek nyilván nagyon trendi választás a feladatra. Csakhogy a lemezt meghallgatva több nagy szereptévesztésből mégsem Scarletté a legnagyobb. Ahogy filmes berkekben szokás mostanában azt mondani, Keira Knightley akar lenni az új Emma Thompson, én itt hajlamos lennék azt felelni, itt nagyon úgy tűnik, Scarlett Johansson meg az új Nico akar lenni. Hogy ezt ő maga találta ki, vagy a producere, az nehéz kérdés; de mindkét esetben az a konklúzió, hogy bár David Sitek meg nagyon John Cale szeretne lenni, kurvára nem sikerül egyiküknek sem.

Ez persze egyáltalán nem jelenti, hogy az Anywhere I Lay My Headet nem érdemes legalább egyszer meghallgatni, illetve hogy nem 'érdekes' egy kicsit sem. Majdnem minden számban van valami érdekes. De ez nagyon kevés. Nem mondható, hogy nincs a lemeznek egy sajátos hangulata, ami egyébként akár illhetne is Tom Waits-hez. De mégsem illik, és ezzel most nem a 'blaszfémia'-vonalat szeretném erősíteni: nem gondolom, hogy ez itt Tom Waits-számok megszentségtelenítése lenne. Azt gondolom, hogy ez egy kudarcba fulladt kísérlet arra, hogy Sitek megképezze magát olyan sztárproducerként, aki még Tom Waits-hez is egyénien és érdekesen nyúl hozzá, Scarlett Johanssont pedig olyan énekesnőként, akiben van valami flegmán, ügyetlenül, távolságtartóan, de ugyanakkor méltóságteljesen szexi. Mint Nico, teszem hozzá automatikusan, mert erre az éneklés és néha az alátett zene is rájátszik. De ezeket a számokat úgy elénekelni, hogy az 'szexi' legyen, valódi kihívás; nem csoda, hogy nem sikerül.

Miért is nem működik tehát egyrészt az 'érdekes Tom Waits-feldolgozáslemez', másrészt meg az 'új Nico' koncepció? Azért, mert bár a lemez zenéinek nagy része többé-kevésbé egységes, egy-egy részlet mégis mindig kilóg. Vagy sokkal inkább több részlet lóg ki mindig, és egy-kettő van rendben. Az pl., hogy a dalok nagy része alatt van egy fárasztóan, idegesítően nyilvánvaló ambient-háttér, álljon az gitárokból vagy állat- és kultúra-hangokból, egyáltalán nem segít. Az sem, hogy legtöbbször két véglet érezhető a komponálásban: legyen egyrészt nagyméretű, monumentális (ez mondjuk a nyitó 'Fawn'-ban éppenséggel egész jól sikerül is, a rézfúvósok akár még a Swordfishtrombones-on is elfértek volna), másrészt kicsi, halk, apró megoldásokkal operáló (ez meg a 'Wish I Was in New Orleans' zenedoboz-csilingelésében lett a legjobb), harmadrészt kicsit mindig 'modern' is. És ez utóbbi szándék rontja el mindig rettenetesen, bármelyik számban is jelenik meg. Az 'Anywhere I Lay My Head' elektronikus alapra építése, az 'I Don't Wanna Grow Up' szar 80-as évekbeli tánczenei ritmusra-basszusra átpakolása egyértelműen csúfos bukás (hiába lesz legalább a basszushang egy kicsit tökösebb a végére az utóbbiban, és hiába viszonyulhatna az eredeti 'Anywhere I Lay My Head' eltúlzottan kiartikuláló-kiéneklő pátoszához akár ironikusan is ez a verzió). Ez a mindig érezhető, kicsit kapaszkodó, erőlködő vonal a záró 'Who Are You'-ra odáig jut, hogy a három különböző elektromos ritmus (az első mintha a Radiohead 'Videotape'-jének hideg, szívtelen hangját szeretné megidézni) időnként el is csúszkál, de zavarni mindenképpp zavarják egymást. Pedig összességében nem rossz ez, csak hát.

Nem rossz, kezdődni pl. kifejezetten jól kezdődik az instrumentális 'Fawn'-nal és a Swordfishtrombones-ról adaptált 'Town with No Cheer'-rel. Lehet elmélkedni, hogy a temetői lépésben haladó zene hogyan fogja össze a Waits-nél jellegzetesen csak az énekkel összeragasztott dalt (és ott vannak még a Swordfishtrombones gyönyörű bőgői is... de állj! csapongok), a rákövetkező 'Falling Down'-ban meg arról, hogy mi történik akkor a jelentéssel, mikor a férfihangon, férfibeszélővel megszokott dalszöveget egy nő énekli el (a "Come from St. Petersburg Scarlett and me" sor persze a kikacsintás, önreflexió, az éneklés fapofájával akár az irónia is). Három dal sem telik bele, és már van íve a zenének, már látszik az elképzelés; csak sajnos jön a címadó 'Anywhere I Lay My Head', utána meg a 'Fannin Street' az Orphans-ról, és két szám alatt sikerül haza is vágni mindezt. A 'Fannin Street' egyébként csak az első olyan szám, aminek az intrójából azt gondolná az ember, Sitek igazából egy 'All Tomorrow's Parties'-feldolgozást akar írni, Scarlettnek meg Nicót kéne alakítania ehhez (fiatal -- fiatal, színésznő -- színésznő, szőke -- szőke, nem nagyon tud énekelni -- nem nagyon tud énekelni, és folytathatnánk). De nem megy, és nem megy a másik ilyennél, a 'No One Knows I'm Gone'-nál sem, pedig az még tovább viszi a Velvet Underground-utalásokat a csörgős, magas gitárokban, a monumentális-méltóságteljes dobokban, ami egyébként a TV on the Radio új lemezén is felmerül egy kicsit -- ezek szerint New Yorkban megint trendi a Velvet a sztárproducerek közt? Az Anywhere I Lay My Head második felén a 'Green Grass' bendzsós pengetései hivatottak megidézni az akadozó eredetit, nem is rosszul, majd az 'I Wish I Was in New Orleans' zenedoboza csilingel egy kicsit, hogy ide is jusson jó pillanat. De az 'I Don't Wanna Grow Up' megbocsáthatatlan szintipopja mindent tönkretesz. Ez nem 'érdekes', ez rossz. Nagyon rossz. Rossz lenne akkor is, ha más csinálná, akkor is, ha nem egy Tom Waits-szám lenne az eredeti. És sajnos az egész lemezből főleg az ilyesmik maradnak meg, meg az erőlködve Nico után futás.

David Bowie nem segít. A Yeah Yeah Yeahs gitárosa, Nick Zinner sem segít. A TV on the Radio énekese, a különösen hülye nevű Tunde Adebimpe sem segít. Még a számok sorrendjének összerakásában segédkező 4AD-főnök, Ivo Watts-Russell (aki pedig ennél jobban tudja, ő adta ki annak idején a Birthday Party-t Angliában) sem segít. Ezzel a lemezzel egyáltalán nem az a baj, amit megírtak róla, hogy Scarlett Johanssonnak nincs hangja, erőtlen a hangja, nem tud énekelni, stb. Ezzel a lemezzel a zene néhány nagyon, nagyon rossz pontja a baj, amiért meg egyes-egyedül David Sitek a felelős. Nem lehetetlen persze, hogy akár hallgatni is fogom még; az viszont hétszentség, hogy magát Tom Waits-et, Nicót és a Velvet Undergroundot jóval többet fogom továbbra is. Scarlettnek pedig azt javaslom, legközelebb John Cale-t keresse meg, ha Nicót akar játszani. Mert hogy alapjában véve nem hülyeség, csak kéne valaki, aki rendesen meg tudja csinálni.

David Sitek Nico Scarlett Johansson Tom Waits

131975